A kenguruk földjén tanyázó doom/death metal horda, a Graves For Gods január 21-én hozta ki debütáló nagylemezét a Sleeping Church Records gondozásában. A negyvenperces anyag négy darab lassan őrlő, gyászosan vánszorgó szerzeményt foglal magában.

Nem egy könnyen emészthető cucc a "The Oldest Gods": a belassult tempó még hagyján, de ezt ráadásul megfejelik a tempóváltásokban vérszegény, átlagosan tíz perc hosszúságú dalaikkal. Doom/death metalon edzett füleket is zavarba hozó darabok ezek, ha pedig a hörgést kivonnánk az egyenletből, akkor szimplán csak funeral doomot kapnánk.

A korai Paradise Lost és az Anathema szerzeményeinek borús atmoszférája elevenedik meg a Graves For Gods bemutatkozó lemezének hallgatása közben. Olyannyira, hogy engem szinte arcon csapott a nosztalgia szele: olyan érzést keltett bennem az anyag, mintha újra az a tizenéves, lázadó sátánfajzat lennék, mint amilyen a '90-es évek elején-közepén voltam.

Nagy élvezettel merültem el a Graves For Gods által kavart örvényben, önfeledten szívtam magamba a sötét és depresszív harmóniákat, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek örömet szereztek az ausztrálok, de gyanítom, hogy pár tízezer embernél aligha többet érint meg világszerte, ez ugyanis olyannyira underground, mint egy kicseszett vakond.

Akinek nem kenyere a doom, valószínűleg rácsodálkozik, hogy a jó francba nem alszik el a dobos a cájg mögött, és talán azt is megjegyzi, hogy a gitárosnak biztosan nem fog beállni a csuklója ezeknek a témáknak az eljátszása során. Azért kíváncsi lennék mondjuk a Bravo magazin munkatársára, milyen arcot vágna ahhoz, ha írnia kellene erről a lemezről...

A FireTop Mountain nyitja a sort, melynek tempója, atmoszférája és harmóniái egy középkategóriás doom/death csapatot sejtetnek: kellemesen cammog, dörmög, de igazán mély nyomot nem hagy az emberben. Nagyjából ugyanez mondható el az Embalmed Embrace című tételről is. Riffek szempontjából semmi emlékezetes, egyes gitárharmóniák emelik a magasba és tartják életben a dalt. A címadó szerzemény annyiban más, hogy emlékezetesebb dallamok szövik át, a záró Wake pedig a korong legjobbja. Ebben a legszebbek a harmóniák: hamisítatlan, melodikus, szívfacsaró doom metal himnusz.

Hallottam már jobbat is ebben a kategóriában (ott van például a tavalyi Conclave-album), de úgy érzem, hogy akikhez a banda szólni kíván, azoknál biztosan célba ér majd az anyag. Kissé homogén, kissé öncélú, de korrekt bemutatkozás: remélem, hallok még felőlük.

8/10