Sosem csináltam belőle titkot, hogy a '70-es évek brit progresszív rock színtere, illetve azon belül is négy zenekar, nevezetesen a Jethro Tull, a Yes, a Pink Floyd és a Genesis örök kedvenceim: lemezeiket ítéletnapig tudnám hallgatni, sosem fogom megunni őket, mert olyan egyedi zenei világokat hoztak létre egyenként és a szcéna együttesen is, melyek feltárásához és bebarangolásához szinte egy egész élet is kevés.
Ezek a rockmatuzsálemek tulajdonképpen már évtizedekkel ezelőtt lezárták pályájukat: a Pink Floyd majd harminc éve jelentkezett utolsó lemezével (a "The Endless RIver" anyagot ne számítsuk annak) és hivatalosan is feloszlottak, a Genesis még tíz-tizenöt évente összeáll egy-egy turnéra (a mostani lesz minden bizonnyal az utolsó), a Yes mára már leginkább csak egy másodvonalas tribute-bandaként funkcionál gyakorlatilag követhetetlen tagcserékkel és felállással, az Ian Anderson vezette Jethro Tull azonban némileg más állatfajta.
A csapat kreatív magja mindig is Anderson és Martin Barre gitáros volt (noha a dalszerzésért szinte kizárólagosan a frontember felelt): 1968-tól 2003-ig tulajdonképpen rendszeresen, három-négyévente jelentkeztek stúdiólemezekkel, melyek közül az utolsó a karácsonyi tematikájú "The Jethro Tull Christmas Album" volt. Az együttes számtalan újrakiadást, élő felvételt, best-of, illetve akusztikus korongot is kihozott azóta és rengeteget is koncerteztek, de 2012 táján valami megtört a két zenész kapcsolatában.
Anderson nemes egyszerűséggel megszüntette a Jethro Tull márkanevet, kiadta az útját a gitárosnak és két korábbi Tull-taggal, no meg új zenészekkel saját neve alatt kezdett el turnézni (Ian Anderson Touring Band). Ezzel a felállással két nagylemezt is kiadtak ("Thick As A Brick 2" - 2012 és "Homo Erraticus" - 2014), ám a frontember is érezhette, hogy bizony hiába ő állt évtizedek óta a banda mögött, a márkanév egyszerűen többet jelent, mint az Ian Anderson címke.
2018 környékén az énekes úgy döntött, hogy első lemezük ötvenedik évfordulójára új koronggal állnak elő, ismét csak szólóalbumként. Az anyag felvételre is került, de aztán 2020 elején beütött a vírusjárvány és a nagyszabású turnéterveknek befellegzett. Időközben új gitáros érkezett a bandába Joe Parrish személyében, de a friss dalokban még Florian Opahle játszott. Aztán jött a meglepetés: Anderson bejelentette, hogy feléleszti a Jethro Tull nevet, a csapat leszerződött a neves InsideOut Music prog-rock kiadóhoz és január 28-án meg is jelent huszonkettedik lemezük "The Zealot Gene" címmel.
Sok Tull-rajongó a banda utolsó igazi klasszikus albumának az 1979-es "Stormwatch" című korongot tartja és igazából nem is nagyon lehet ezzel a véleménnyel vitatkozni. Készültek még ezután is klassz cuccok a britek boszorkánykonyhájában, de számtalanszor nyúltak bizony mellé is. Az azóta eltelt bő negyven évben sokféle stílust próbáltak beilleszteni repertoárjukba (szintetizátor vezérelte pop-rock, hard/heavy rock, világzene, stb.), de az a mágia, mely a '70-es évekbeli anyagaikon mindig jelen volt, bizony örökre elveszett.
Ezen az sem segített, hogy a '80-es évek első felében Anderson hangja súlyosan károsodott, ennek következtében pedig hangterjedelme radikálisan leszűkült. Szóval az évek nem kedveztek a briteknek, de esetükben olyan kimagasló zenészekről van szó, hogy még a halványabban sikerült stúdióanyagaik is izgalmasabbak sok-sok trendlovagló rocküdvöskénél.
Éppen ezért voltam kifejezetten kíváncsi a "The Zealot Gene" korongra. Bevallom, Anderson szólóanyagai (az egészen zseniális "Rupi's Dance" kivételével) teljesen elmentek mellettem és bár az új cucc is inkább ennek lehetne nevezhető, hiszen a frontember szerezte az összes dalt, mégis most számomra visszajött a klasszikus Tull-hangulat.
Az album leginkább a zenekari diszkográfia kilencvenes évekbeli részéhez illeszkedik, valahová a "Castfish Rising" és a "Roots To Branches" környékére. A leginkább kiemelkedő darabok egészen zseniálisak: a bluesos-szájharmonikás-akusztikus Jacob's Tales, a kiváló, vidám hangulatú, rockos Mrs. Tibbets, a remek ritmusú Shoshana Sleeping, illetve a klasszikus '70-es évek atmoszféráját remekül visszahozó Sad City Sisters mind-mind hézag nélkül ráférhettek volna a britek legjobb anyagaira is.
Azonban a korong másik fele már sajnos a szürkébb, fantáziátlanabb Tull-lemezek tölteléknótáira hajaz: ilyen a címadó The Zealot Gene, a Mine Is The Mountain, a The Betrayal Of Joshua Kynde, a Barren Beth, Wild Desert John, azaz a záró öt-hat szerzemény.
Összességében tehát ez egy erős közepes Tull-anyag, annál semmivel sem rosszabb vagy éppen jobb. Aki azonban most abban reménykedett, hogy valamiféle csoda folytán Ian Anderson időugrást hajt végre és újra a '70-es évek első felében találjuk magunkat, valahol az "Aqualung" környékén, az persze csalódni fog.
A frontember nem tudott és gondolom, nem is akart kibújni a bőréből: a jól ismert dallamaival és megoldásaival teletűzdelt Tull-nóták sorakoznak itt, egészen pontosan tizenkettő a háromnegyed órás lemezen, éppen ezért szinte kizártnak tartom, hogy aki évtizedek óta rajongója a briteknek, az ne örülne a friss albumnak. Ötvennégy év után pedig a zenekar már csak nekik zenél, ez egészen biztos. Azaz nekünk és ez mindkét félnek elég kell, hogy legyen.
8/10
