Egy ősi japán legenda szerint évente egyszer démonok, szellemek és más rémisztő kísértetek szállják meg az alvó falvakat. A hiedelem szerint, aki szemtanújává a válik az eseményeknek, vagy azonnal meghal, vagy pedig elragadják az éjszaka lényei. Azok a falusiak, akik hisznek a legendában, ilyenkor elbújnak otthonaikban.
A 2001 óta dübörgő pszichedelikus hard/stoner rock csapat, az Earthless legújabb lemezének fő inspirációjaként szolgál az imént felvázolt kísértethistória. Az Isaiah Mitchell (gitár), Mike Eginton (basszusgitár) és Mario Rubalcaba (dobok) alkotta San Diego-i formáció visszatért az instrumentális, hosszú lélegzetű dalokhoz, mely vonalról a 2018-ban kiadott "Black Heaven" (kritikánk ITT olvasható) kapcsán dobbantottak: akkoriban történt ugyanis, hogy Isaiah Bay Area területére költözött, ez pedig olyannyira megnehezítette a közös zenélgetéseket, hogy a hosszú, jam-szerű dalok helyett rövidebb, vokállal megtűzdelt szerzemények születtek.
A "Night Parade Of One Hundred Demons" címmel ellátott, hatodik Earthless-nagylemez - mely a Nuclear Blast gondozásában jelent meg január 28-án - viszont már ismét az eredeti recept alapján íródott, hisz Isaiah visszaköltözött San Diego-ba. Szóval a korong összesen három dalt tartalmaz, a játékidő pedig bő egy órára rúg. Borítékolható, hogy aki csak az előző albumot hallotta a csapattól és azáltal szerette meg őket, az bizony csalódni fog.
Jómagam tavaly ismertem meg a csapatot, mégpedig a Kalifornia államban található Mojave-sivatagbeli koncertlemezük (erről ITT írtunk recenziót) által. Mivel az is egy óriási instrumentális jam, így számomra az új korong tartalma egyáltalán nem meglepő. Az Earthless egyébként a megalakulásuk óta változatlan felállással működik, szóval nagyon egyben van a csapat: az arculatukat képező végtelenített örömzenélés magját pontosan ez adja.
A címadó dal első része nyitja a lemezt, mely közel hét percen keresztül borzolja a hallgató idegeit az elszállós, pszichedelikus felvezetésével, majd csak ezután lép be az összes hangszer, hogy egy afféle mágikus utazásra invitálja az embert. A hipnotizáló dobolásra építkező acid trip után érkezik a második felvonás, mely talán még az előzőnél is borultabb és itt is a törzsi, monoton, transzba hajló dobok adják az alapokat. A Death To The Red Sun már kevésbé elborult, sokkal inkább a felszabadult örömzenélés jellemzi, de azért néha ide is befészkeli magát egy kis túlvilági hangulatidézés.
Mivel az albumon nincs ének, ebből kifolyólag dalszövegek sem, így a lemez koncepcióját kizárólag a hangszerek által elővezetett kísérteties atmoszféra, a zajok, zörejek adják vissza. Az anyagba rendesen el kell mélyülni, mindent kizárni és belesüppedni az Earthless által felkavart örvényszerű, pszichedelikus mocsárba.
Hozzám legközelebb a hármas tételben elhangzott betétek állnak, a hetvenes évek kiválóságait totálisan megidéző, lehengerlő örömzenélés. De a kétrészes címadó sem rossz, csak éppen nem az a fajta muzsika, melyet bárhol, bármikor elővesz az ember. Ettől függetlenül ez egy közel hibátlan alkotás.
9/10
