Az apokaliptikus, borult, velejéig sötét és extrém muzsikák két csoportra oszthatók. Az egyik térfélen sorakoznak azon formációk, melyek képesek olyan atmoszférát teremteni, a kínt, a kilátástalanságot és tulajdonképpen minden létező rosszat hangjegyekké transzformálni, mely a hallgatóságot magával rántja a mélybe, rátelepszik, gyötri, kínozza, megtapossa, aztán magára hagyja. De legyünk őszinték: sokan vagyunk, akik szeretünk borzongani, megmártózni a sötétségben, legalábbis egy rövid időre.

Aztán vannak, akik megpróbálják mindezt oly módon tálalni, hogy erőt, energiát és reményt merítsünk belőle. Legyen az bármilyen sötét és apokaliptikus, mégis felemelő, a fény felé tereli az embert. A 2018-ban megalakult stockholmi extrém metal formáció, a Mass Worship pontosan ilyen: első hallásra kissé ijesztő, olykor nyomasztó, de ahogy szép lassan elmerülünk benne, fokozatosan törnek a felszínre a tonnás súlyú fémzene és a felkavaró melódiák ötvözetét kínáló produkció értékei.

A csapat a Neurosis, a Meshuggah és a Mastodon zenei világát gyúrja egybe olyan monolitikus masszává, mely végtermék egy elképesztő erejű, buldózerként taroló, vadállat fémzene. Február 4-én a Century Media gondozásában jelent meg a zenekar második nagylemeze, a "Portal Tombs". Már az albumborító is nyomasztó benyomást kelt, a zenei tartalom egyetlen képbe tömörítve jelenik meg rajta.

Lássuk, mit is tartalmaz a korong! A Specular Void Fred Forsberg törzsi dobtémáira építkezik, melyben a vészterhes gitártémák mellett jókora groove-ok is képviseltetik magukat, mindez afféle indusztriális hangzásba csomagolva. A címadó tétel még súlyosabb alakot ölt, ebben a dobtémák már változatosabbak, a hathúrost tépő Gustav Eriksson pedig úgy riffel, mintha nem lenne holnap. A Revel In Fear hozza az első igazán markáns melódiákat, melyet Gustav a gitárszólóban ereszt meg.

A vészjósló atmoszférájú Orcus Mouth is kapott egy dallamos szólót, az Unholy Mass pedig elképesztően gyönyörű melódiákkal operál, csak a vége felé gorombul be, amikor is egy pusztító erejű riff-pumpa gondoskodik a dal lezárásáról. A Dunes Of Bone alatt visszatér a törzsi, monoton dobolás, itt-ott Meshuggah-szerű riffelés tölti ki a teret. A tempó picit felgyorsul a néhol kalapálós, néhol pedig szédítő groove-okkal tarkított Scorched Earth alatt.

Mint mondottam, az album a sötét, apokaliptikus jelleg ellenére nem lehúz, hanem sokkal inkább erőt ad. Az Empyrean Halls is kimondottan az a "fény az alagút végén" típusú dal, a záró hét és fél perces Deliverance pedig a korong esszenciáját adja: ebben minden benne van, a felkavaró melódiáktól kezdve az atomsúlyos riffelésen át egészen a világvége-hangulatig. Nem szóltam még a frontember, Claes Nordin embertelen orgánumáról, mely tökéletes szimbiózisban áll a hangszeres részekkel, bár az igaz, hogy nem a változatosság jellemzi.

A Mass Worship mindenképpen az underground egyik legnagyobb reménysége, de azt azért el kell ismerni, hogy amit játszanak, nem egy azonnal ható, barátságos muzsika: erre időt kell szánni, mert eleinte tüskés, szúrós, de idővel megszépül.

9/10