Annyi zenekar működik ma már a rockszíntéren, hogy ha száz életünk volna, akkor sem érnénk a végére a meghallgatásuknak. Ennek persze óriási pozitívuma, hogy naponta jön velünk szembe sok olyan banda, melyről korábban még csak nem is hallottunk, de azonnal levesz minket a lábunkról. Pontosan így jártam az amerikai trió, a Cloakroom harmadik soralbumával, mely "Dissolution Wave" címmel jelent meg a Relapse Records gondozásában január 28-án.
A csapat 2012-ben alakult meg Indiana államban, fő dalszerzője és énekes-gitárosa, Doyle Martin korábban olyan emo-screamo együttesekben szerepelt, mint a Grown Ups vagy a Lion Of The North, illetve ma is van egy Nothing nevű shoegaze zenekara. Mellette az alapító Bobby Markos basszusgitározik, míg a 2019-ben érkezett Tim Remis dobol és háttérvokálozik.
A brigád zenei stílusát a kiadó a shoegaze, a space rock, a pszichedelia, a doom és a stoner találkozásaként írja le és ebben tökéletesen igaza is van. Míg első két albumukon sokkal inkább a nyersebb, súlyosabban megszólaló gitárokon volt a hangsúly, a "Dissolution Wave" dalaiban a banda másra fektette a hangsúlyt. Habár a torzított gitárok hozta dög megmaradt, azonban a friss korong leginkább afféle pszichedelikus dream-rockként írható le.
A legérdekesebb azonban az, hogy a nyolctételes, harminchét perces anyag bizony konceptalbum, mégpedig igen érdekes sztorival. A történet szerint egy kozmológiai esemény, valamiféle energiahullám eltörli a Föld lakóinak művészi és elvont gondolkodó- és alkotóképességét. A hiány betöltése a dalszerzők feladata lesz kompozícióikkal, azonban a dalok templomőre dönti el, hogy mi mehet át a közös kulturális halmazba, azaz egyfajta kapuőrként funkcionál.
Nem nehéz a mai poszt-modern valóságra vonatkoztatni a fentieket: habár 2022 pontosan ennek az ellenkezőjét mutatja. A mindent eltörlő energiahullám helyett ma éppen hogy a követhetetlen mértékű és sebességű információözön, az önjelölt tartalomgyártók által keltett információs zaj öli ki a kreativitást és teszi a korábban működő kapuőrök (újságok, könyv- és lemezkiadók, rádió- és televíziócsatornák) hiányát mindennél jobban érzékelhetővé.
A sci-fi tematika (az aszteroidabányászok, mint másodállású dalszerzők mindenképpen érdekes ötlet az albumon) nagyon is ismert a metalban, azonban sokkal inkább kötjük a thrash, death vagy éppen progresszív metalhoz: kissé furcsa ezt társítani a szinte a '60-as évek folk-rockját visszahozó dream-pop környezethez. A Cloakroomnak azonban mindez simán sikerült.
Találunk itt kis túlzással pszichedelikus stonerként leírható súlyosabb tételeket (Dissembler, Lost Meaning, Fear Of Being Fixed), kedves indie-rockot (A Force At Play) és egészen zseniális, leginkább Chris Isaak countrys zenei vonalához közelálló darabokat (Lambspring, Dounts).
A lemez egyik legnagyobb erőssége a frontember rettenetesen laza, szinte hanyag énekstílusa, mely sokszor gyönyörűen harmonizál Tim Remis vokáljával. Azonban az akusztikusabb, elszállósabb tételekben ez a lazaság kifejezetten érzelmessé válik. Szóval egyfelől itt van ez a kabrióban műszerfalra felrakott lábbal végtelenbe bámulós érzet, másrészt a szépség és az érték keresése az álmodozósabb nótákban.
A Cloakroom pontosan annyi torzított gitárt és stoner rockot kínál nekünk, mely miatt egy pillanatra sem érezzük unalmasnak vagy éppen poposan giccsesnek a "Dissolution Wave" szerzeményeit, de átkozottul kellemes hallgatnivaló ez, a legigényesebb fajtából. Talán egy progresszívabb, metalosabb, kifejtősebb nóta a korong közepén jólesett volna, így a játékidőt is combosabbnak érezném, de ettől függetlenül nagyon rendben van az amerikaiak albuma.
9/10
