Vannak olyan alstílusok a metalszíntéren belül, melyeket egy zenekar egy adott lemeze hozott létre és tulajdonképpen ott be is lehetett volna fejezni a történetet, mert onnantól kezdve az összes szcénakövető banda csak recirkulálta az akkor lefektetett alapokat.
Ha áttérünk a zsánerirodalomra, akkor Tolkien A Gyűrűk Ura című regénytrilógiája szülte meg egy személyben a teljes fantasy-mezőnyt, azt követően pedig mindenki sárkányokról, orkokról meg tündékről szóló meséket írt szakmányban, gyakorlatilag alig eltérve a jól bevált sablonoktól. Visszatérve a metalhoz: ha crossover thrash, akkor S.O.D. és "Speak English Or Die", ha pedig európai power metal, akkor Helloween és "Keeper Of The Seven Keys, Part I".
Az 1993-ban megalakult svéd Hammerfallnak afféle eposzi jelzője lett a heavy metal megmentője állítás, köszönhetően 1997-es "Glory To The Brave" című debütalbumának, melyre a '90-es évek felégetett és sóval behintett metaltáborának régisulis rajongói Európában úgy cuppantak rá, mint gyöngytyúk a náthás gazda udvaron elcseppentett nyomára.
Pedig az a lemez már akkor is nosztalgiamenet volt, semmi más és pusztán a körülmények okán aratott sikert, nem saját jogán. Az a korong már 1997-ben is pontosan olyan anakronisztikus volt, mint 2022-ben a Napalm Records gondozásában február 25-én megjelenő "Hammer Of Dawn".
Ha már párhuzamokat hozunk fel: a jó ideje nimbuszát és népszerűségét vesztette sci-fi irodalomban is pontosan láthatjuk a minőségi fokozatokat. A Csillagok háborúja és a Marvel Univerzum pizsamás-álarcos szuperhőseinek gyermekmeséi mellett a zsáner azért kitermelte magából Stanislaw Lem, a Sztrugackij-testvérek és Philip K. Dick mesterműveit is, természetesen az előzőekhez képest teljesen másik színvonalon és mondanivalóval.
Nos, a Hammerfall valahol Luke Skywalker fénykardja és a Homokember - Pókember küzdelem metszéspontjánál található zenei értelemben. Valamikor a '80-as évek második felében ez a fajta giccses-nyálas euro-metal leginkább a tizenéves srácok kapudrogja volt a metalhoz, aztán egy-két év elteltével szerencsés (és általában a legtöbb) esetben mindenki továbblépett a jóval fajsúlyosabb muzsikák és bandák megismerését követően.
A 2019-es "Dominion" című lemezük kapcsán (kritikánk ITT olvasható) leírtuk, hogy a svédek a Judas Priest, az Iron Maiden, de leginkább az Accept és a Helloween munkásságát melegítették fel és dolgozták át anyagukon. Nos, a rossz a hír az, hogy a Hammerfall most már teljes mértékben elmerült a Helloween-mániájában és frissítésként behozta egy-két dalában a Sabaton-vonalat.
Ha valaki metalhangszerelésben '70-es évekbeli Korda György és Záray-Vámosi ungarische schlägermotívumokat akar hallgatni, annak a címadó Hammer Of Dawn okozhat különösen izgalmas pillanatokat, némi csatametalos aláfestéssel.
De a Venerate Me is ezerszer hallott panelekkel építkezik és hiába kameózik benne szegény King Diamond mintegy három másodperces háttérvokáljával, az egész rettenetesen vérszegény. A Reveries végig nananánázós refrénje pedig egy az egyben olyan, mint a szovjet néphadsereg férfikarának 1949-ből itt maradt gramofonfelvétele.
És akkor még nem is beszéltünk az egészen döbbenetes mértékben gyermeteg szövegvilágról: fogalmam sincs, hogy kit érinthetnek meg bármilyen módon az ötvenpluszos veterán zenészek által ökölbe szorított kézzel előadott, a heavy metalról, a metaltestvériségről és a kalapáccsal a kézben, aranypáncélban csatába menő hősökről szóló bárgyúságok.
Nagyon régen nem hallottam ilyen ostoba metalalbumot, mint a "Hammer Of Dawn". Természetesen a zenészek teljesítményére nem lehet panasz: a lemez egyetlen pozitívuma azonban a valóban kimagasló produkciós munka és a bitang hangzás, de ezenkívül engem konkrétan kínozni lehetne az anyaggal.
5/10
