Annyi alága van már az extrém metalnak, hogy lassan már maga az extrém metal lesz a normál metal, a hagyományos heavy metal - hard rock pedig ütközetben eltűnt stílusokként maradnak majd meg az emlékezetünkben. A Colorado állambeli Allegaeon pedig kiváló példája lehet annak, ha egy alapvetően technikás death metal csapat a jó irányba lép és ízléses módon olvasztja össze a különböző összetevőket, így haladva meg a jól ismert sémákat.

Az együttes 2008-ban alakult meg, majd egy saját kiadásban megjelentett EP-t követően le is igazoltak a Metal Blade lemezistállóhoz, mely mellett azóta is kitartanak. A február 25-én megjelent "Damnum" már a hatodik soralbumuk (előző két korongjukról ITT és ITT írtunk kritikát) és most minden korábbinál jobban próbáltak elrugaszkodni a stílus kereteitől.

Az Allegaeon alapítótagjai közül mára egyedül Greg Burgess gitáros-dalszerző maradt, körülötte folyamatosan cserélődött le a tagság az évek alatt. Jeff Saltzman dobos tavaly érkezett a csapatba: ő Riley McShane énekessel játszott korábban együtt a Continuum nevű, szintén technikás death metal formációban.

Most a zenekar mind az öt tagja részt vett a dalszerzésben, ráadásul kifejezetten a megújulás szándékával kezdődtek el a friss anyag munkálatai. Az első technikai változást az új ütős hozta, aki az eddigiekkel ellentétben saját maga írta meg a dobtémákat, nem pedig a többiek által programozott dobgép alapján dolgozott.  

A lemez átfogó témája a veszteség: az együttes több zenésze is elvesztette barátait, családtagjait az elmúlt években, erre utal a latin damnum lemezcím is, mely kárt, veszteséget jelent. A dalszövegek a szomorúságról, a dühről, a gyászról és a magányról szólnak: McShane reményei szerint a hallgatók vigasztalást találhatnak a nótákban, hiszen a veszteség kapcsán mindenki hasonló érzésekkel küzd meg. Több szöveg az öngyilkosságot elkövetett közeli barátok búcsúlevelein alapszik, azaz az egész korong háttere meglehetősen nyomasztó, azonban a zene egyáltalán nem válik depresszívvé vagy monotonná.

A másik fontos újítás, hogy a frontember több tételben is előveszi tiszta énekét, mely kellemes, kulturált, de igazából érdemben nem ad hozzá a befogadói élményhez. Ami viszont kiemeli a mezőnyből a bandát, az az, hogy Allegaeon a technikás és a brutális death metal, a melo-death, a progresszív metal és a metalcore rendkívül egyedi és ötletes elegyével állt most elő.  

A korong kifejezetten hosszú, kereken egyórás játékidővel rendelkezik, egy rövid átkötéssel együtt mindösszesen tizenkét tétel sorakozik itt és ez ebben a stílusban azért bőven sok. Az amerikaiak hiába élik életük formáját (mert ez bizony az, dalszerzői minőség tekintetében mindenképpen), egész egyszerűen letaglózó az a téma- és váltásmennyiség, mellyel a "Damnum" rendelkezik. Bármennyire is élveztem a számokat, egy idő után óhatatlanul bele lehet fáradni ebbe a darálásba. 

A már elsőre kiugró, zseniális darabok közé tartozik a kiváló refrénnel és szólóval rendelkező Into Embers, a kifejezetten dallamos Vermin, a főként tiszta éneket tartalmazó, progresszív metalnak nevezhető Called Home, a rendkívül összetett, groove-os, brutális, de a legvégén zongorás betétet is behozó Blight, illetve az egészen elképesztő, kétrészes The Dopamine Void, melyben McShane szinte az Archspire-t idéző vokális témákkal, majdhogynem rappeléssel támad.

Érdekes módon pont a két első tétel, a Bastards Of The Earth és az Of Beasts And Worms kapcsán érzem azt, hogy ezek elég standard tech-death darabok és köszönőviszonyban sincsenek a korong atmoszférájával és összetettségével. Ha ezeket lehagyták volna az albumról, akkor egy jóval befogadhatóbb és egyenletesebb anyagot kaptunk volna. A monumentális zárótétel, a malacvisítással megfűszerezett, brutális Only Loss azért behozza a durvulatot a végére rendesen.  

A recenzió végére érdemes visszagondolnunk a progresszív technikás death metal vonal másik vezető amerikai csapatára, a Rivers Of Nihil formációra és annak tavalyi, "The Work" című lemezére. Ott is ugyanez lehetett a vezérfonal: meghaladni adott stílusuk kereteit, továbblépni onnan és valami újjal előállni (kritikánk ITT olvasható). A Rivers Of Nihil azonban túltolta azt a bizonyos biciklit és szinte felismerhetetlenül megváltozott: óriási, inkoherens zenei katyvasszal álltak elő, míg az Allegaeon pontosan annyi friss dolgot kevert bele a produkciójába, amennyivel az meglepővé és izgalmassá vált, de jellegzetességeik megmaradtak. Remek munka, év végi toplista-várományos cucc.

9,5/10