2019-ben indult útjára az Endtime nevű svéd doombanda, melynek debütáló nagylemeze ("Impending Doom") március 4-én látott napvilágot a Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában. Esküszöm, HPS-függővé váltam: ha meglátom egy promóanyagon a kiadó nevét, máris a mennyországban érzem magam és alig várom, hogy elmerülhessek  a legújabb kiadványaikban.

A HPS tulajdonképpen a kedvenc zenei irányzataimat összefogó istálló, mely a doom, a stoner, a pszichedelikus rock és a sludge stílusokat csatornázza be egy fedél alá. Mivel a felsoroltak egyike sem éppen a fősodorban evez, így nem csoda, hogy többnyire ismeretlen zenekarok tömörülnek a kiadónál. Viszont ők gondozzák a Stöner anyagait is, mely a volt Kyuss-tagok új bandája.

Térjünk akkor hát vissza az Endtime bemutatkozó lemezéhez. Nos, a csapat irányvonala nem egy könnyen emészthető fajta: valami olyasmi az összkép, mint a brit doom császárok, a Cathedral korai érája volt. Vontatott, komor, masszív felépítésű dalokkal operáló doom metal. Bár Lee Dorrianék muzsikája talán nem volt ennyire apokaliptikus hangulatú, de szerkezetileg nagy a hasonlóság.

Először az albumborító rántott magával: a '80-as évek horrorfilmjeit megidéző illusztráció szemet gyönyörködtető. Tudom, hogy 2022-ben talán ez számít a legkevésbé, sőt már maga a nagylemez formátum is kezd elavulttá válni, mely helyét az EP-k és a kislemezek veszik át egyre inkább. Szerencsére azért a metalbandák nagy része még hisz ebben és nem elégszik meg egy-egy új dal elcsöpögtetésével.

Ha most az album dalait egyenként ki kellene elemeznem, akkor tulajdonképpen elég lenne egyetlen darabot kiemelnem közülük, és azt bemutatni. Ez így mondjuk eléggé negatívan hangzik, de ez az igazság. A szerzemények mindegyike szinte ugyanabban a tempóban fogant, málházós, riffcentrikus doom metal. Az énektémák terén semmi változatosság, a dalokban kizárólag a riff dominál (ezt a kétgitáros felállás még inkább kihangsúlyozza), na meg az apokaliptikus, komor atmoszféra; minden egyéb marginális jellegű.

Az anyag szerencsére nem fullad unalomba, hisz mindössze huszonnyolc perces. Engem kilóra meg lehet venni ezzel a fajta muzsikával, de azt még én is elismerem, hogy az Endtime homogén doom metalja hosszabb távon már afféle altatószerként funkcionál. Valószínűleg ezt a zenészek is így látják, nem véletlenül fogták ennyire rövidre a játékidőt.

Összességében elégedett vagyok a koronggal, de azért kíváncsi leszek a következő dobásukra, vajon beérik-e ennyivel, vagy legközelebb kissé több változatosságot visznek bele a dalokba.

8,5/10