Mindig is volt számomra valami izgalmas az egy-két fős csapatokban. Leginkább az, hogy ezek a szokottnál is személyesebbek tudnak lenni, és sokkal kötetlenebbek zeneileg, mint a klasszikus felállású gárdák. Igazából itt maximum két embernek kell közös nevezőre jutnia, és sokkal inkább teret kaphat a kísérletezés.
Ennek talán legékesebb példája a személyes kedvencem, az Anaal Nathrakh. Az egy nagyon extrém zenei mix, mely így a sokadik album után is tud még meglepetést okozni. De ide sorolhatnám az Inquisitiont is, ahol annak ellenére, hogy black metal és összesen dob+gitár/vokál felállás van, úgy tudnak remek albumokat írni, hogy nem is érzi a hallgató a többi tag és hangszer hiányát.
Az olasz Bipolar Madness teljesen új jövevény a színtéren. Összesen két tagot számlál, a multihangszeres, fő dalszerző Mark Mc Antony-t (gitár, basszus, ének) és a dobos Klemen Merkeljt. Műfajilag thrash-death metalt nyomnak (erről majd később), és a "Threshold Of Madness" az első lemezük. Nos, jó lett.
Az első és legfontosabb dolog, mely feltűnt a lemeznél, hogy a hangzás valahol a teuton és az amerikai között egyensúlyozik. Tény, nem vagyok feltétlenül otthon a talján thrash világában, úgyhogy nincs viszonyítási alapom, viszont ez a keverék már elsőre is jólesett a hallójárataimnak.
A nyitó Unleashing The Fury kapásból egy olyan dal, mintha összegyúrnánk a Sodomot az Anthrax alapjaival. Furcsa kombó, de a meglepő, hogy működik. Az ezt követő címadó Threshold Of Madness kicsit olyan, mint a korai Vio-lence. Ezzel együtt ez is lett a kedvenc dalom az albumról.
Gondolom, mostanra kezd leesni, hogy elég sok old-school thrash hatást emlegetek. Ez nem véletlen. Néhány sorral ezelőtt említettem, hogy magát a duó thrash-death metalként tartja számon. Nos, ez részben jogos, részben nagyon nem. A death metal jelleg csak nagyon érintőlegesen van jelen. Leginkább a vokálokban, illetve egy-egy riff kapcsán, mely megidézi a halálfém világát, de leginkább a thrash vonal marad előtérben. Talán ami egy kicsit árnyalja ezt a képet, az A New Begining című dal, ahol a death jelentősebben jelen van, meg talán még a When It Rains, de ez igazából két ilyen tétel a nyolcból. Szóval a korong negyede.
Még kitérnék a záró We Are Not Dead Yetre. Ez talán a legkülöncebb dal a komplett negyvenkét perc alatt. Amolyan Destruction-ösen súlyos, de vannak olyan dallamos részei, melyek egyébként nem feltétlenül jellemzőek a lemez többi részére, plusz egy-két már-már HC-s motívum is előkerül, amire aztán tényleg nem számítottam.
A zenészi oldalba nem nagyon tudok belekötni. Alapvetően már ismert megoldások váltogatják egymást, de még sincs túlhasznált jellege az összképnek. Ráadásul nagyon organikus az egész. Hallani, hogy nem két hét alatt dobták össze ezt a lemezt, sőt valószínűleg egy hosszabb írási folyamat volt ez az egész. Mondjuk úgy, hogy tulajdonképen ezt egy ember rakta össze úgy 85%-ban, talán nem meglepő.
Amire pár mondatban kitérnék még, az a vokál. Igazából egyfajta thrash-black keverék, nagyon minimális death ízzel. Ez alapból nem kéne, hogy rossz legyen, de valahogy nekem csak sokadjára ült rá a fülem. Nem tudom, első pár alkalommal kicsit idegen volt az összkép.
Összességében ami a legjobban jellemezné ezt az albumot, az a kevesebb néha több közhely. De abszolút pozitív értelemben. A "Threshold Of Madness" nem vállal sokat, de amit igen, azt maradéktalanul hozza. Érezni rajta a szerelemprojekt jelleget. Innentől csak az a kérdés, hogy képes lesz-e később ez kinőni magát egy komplett zenekarig. Bár akkor benne van a pakliban, hogy túl sok kompromisszumot kéne kötni a zenében.
8/10
