A pszichedelikus stoner doom metal színtér talán egyik legegyedibb és (véleményem szerint) legkiemelkedőbb bandája a brit Alunah. Azonban a 2022-es verzió a 2006-ban alakult zenekarral már szinte semmiben sem egyezik meg: az alapítók közül egyedül csak Jake Mason dobos maradt meg a csapatból, Siân Greenaway énekes 2017-ben érkezett és új a gitárosuk is (Matt Noble 2020-ban csatlakozott). Egészen megdöbbentő azonban, hogy mindezen változások ellenére az együttes talán legjobb albumával állt most elő.
Az új énekesnővel készített első anyag a 2019-es "Violet Hour" volt (kritikánk ITT olvasható) és már akkor megállapítottuk, hogy a hölgynek elképesztően szuggesztív és dögös hangja van, melyhez jobban is passzoltak a korong egyenesebb vonalú, metalosabb dalai. A kezdeti folkos elemek valóban eltűntek a brigád zenéjéből és akkor az egyetlen megjegyzésünk az volt, hogy talán pont emiatt a váratlanság, az izgalmasság helyét átvette a hagyományosabb doom.
Nos, mintha csak meghallgatásra találtak volna imáink, ugyanis a Heavy Psych Sounds gondozásában április 15-én érkező "Strange Machine" kifejezetten változatos anyag lett, tele olyan szerzeménnyel, melyet eddig nem igazán hallhattunk a britektől.
Pedig semmiféle új megoldást nem vezetett elő az Alunah: nincsenek itt szokatlan vagy egzotikus hangszerek (fuvola, hárfa vagy éppen doromb), szimfonikus zenekarral és kórussal sem találkozhatunk. Az együttes maradt a klasszikus rockfelállásnál (dob-basszus-gitár-ének), ennek ellenére sodor a lemez és egészen váratlan atmoszféra-váltásokkal dolgoznak a nóták.
A banda több helyen egészen a '60-as évek közepére-végére nyúlt vissza: az Over The Hills amolyan Sabbath-jellegű proto-metal, míg a Fade Into Fantasy címéhez méltóan elvarázsolt refrénje szinte a hippi-korszakig visz minket vissza az időben.
A legnagyobb meglepetés azonban egyértelműen a Psychedelic Expressway című dal, mely leginkább a '90-es évek első felének elszállt britpopjára hajaz (lásd Kula Shaker, Suede, Supergrass), ráadásul itt végre megérkezik az a bizonyos fuvolabetét is, melyet olyannyira hiányoltunk az előző korong recenziójában.
Az album koronaékszere azonban a The Earth Spins, mely csodálatos dallamaival, valamint az énekesnő egészen varázslatos teljesítményével azonnal rabul ejti a hallgatót. A "Strange Machine" legrockosabb, leglazább tétele a Teaching Carnal Sins: olyan fogós, tapadós refrénje és húzása van, hogy a fal adja a másikat.
A záró Dead Woman Talking újfent remek darab: blues-rockos, '70-es évek eleji visszatekintés a stílus korai éveire. De tulajdonképpen végigvehetnénk az összes nótát, mert hibát vagy gyengébb eresztést itt véletlenül sem fogunk találni: az Alunah a stoner doom elmúlt évtizedének legfogósabb, legbefogadhatóbb lemezét készítette el.
Manapság már szakmányban kapjuk a fülünkbe a legkülönbözőbb rendű és rangú, énekesnővel felálló okkult rock / doom bandák produkcióit, csak épp valahogy a dalszerzői minőség, az önálló, karakteres nóták, a fifika, a dög és a lendület hiányzik ezekből az anyagokból.
A britek friss korongja köröket ver a stílusuralkodó, az Electric Wizard 2017-es albumára: én nem tudok és természetesen nem akarok belekötni itt semmibe, mert ez úgy hibátlan, ahogy van. Ilyenkor szinte kötelező jelleggel mindig megjegyezzük, hogy a "Strange Machine" az év végi toplistánk biztos befutója, de én tényleg nem tudom elképzelni, hogy bármi letaszítsa onnan. Kötelező cucc, nincs mese.
10/10
