Úgy tűnik, kedvenc norvég black metal frontemberünk ráállt a háromévenkénti albumkiadásra: március 25-én "Dread Reaver" címmel a saját magáról elnevezett formáció, az Abbath immár harmadik soralbuma érkezik a Season Of Mist kiadó gondozásában. Talán mindenki emlékszik arra, hogy pár évvel ezelőtt hősünk néhány hozzá méltatlan dél-amerikai turnéfellépést követően kénytelen volt elvonókúrára menni, melyet - úgy tűnik - becsülettel teljesített és ezzel el is hárult minden akadály a friss anyag előtt.
Meglepődve vettem észre, hogy a "Dread Reaver" dalait ugyanazzal a gárdával vette fel Abbath, mint elődjét: Ukri Suvilehto dobos, Mia Wallace basszusgitáros (aki emellett a Nervosa soraiban is szerepel), illetve szerzőtársa, Ole Andre Farstad szólógitáros is itt van újra, azaz végre sikerült kialakítani egy állandó társulatot, mellyel a norvég zenész ismét beindíthatja a fesztiválvonatot.
Az Immortallal történt 2015-ös szakítását követően kiadott két albuma, a 2016-os "Abbath" és a 2019-es "Outstrider" jól sikerült (kritikáink ITT és ITT olvashatók): egyik sem volt egyenes folytatása a kultikus norvég black metal zenei vonalának, habár az alapok jól felismerhetőek voltak, no meg természetesen a frontember hangja is igencsak jellegzetes módon adta meg a produkció karakterét. Azonban a zenében másféle hatások is teret nyertek, ez elsősorban a rockosabb szólókban, a heavy metalos riffelésben, illetve a thrash és death elemek ötvözésében volt tetten érhető.
Bevallom, számomra az Immortal volt mindig is az egyik legegyedibb és leghangulatosabb black metal csapat, mely a '90-es évek első felében Norvégiában létrejött. Az egész banda hangzását, jellegét pedig - kár lenne vitatni - egy az egyben Abbath hozta, éppen ezért valahogy automatikusan őt tekintem az egész zenei örökség valódi arcának és tulajdonosának, függetlenül attól, hogy a csonka Immortal 2018-as visszatérő albuma is korrekt anyag volt.
Az első lemezük egyfajta középtempós black'n roll cucc volt, a második már több extrém metal elemet tartalmazott és sokkal tempósabbra is sikeredett: a "Dread Reaver" azonban érdekes módon sokkal közelebb áll a 2016-os "Abbath" dolgaihoz, pedig azon Ole Andre Farstad még nem is szerepelt.
Ismét kimérten dübörögnek a jellegzetesen északi, fagyos riffek, a frontember pedig még inkább lejjebb eresztette az orgánumát: sokszor mintha egy különösen gonosz hangulatban levő Lemmy recsegne a mikrofon mögött. Ez egyébként nem is áll messze a valóságtól, hiszen Abbath 1996 óta a Bömbers nevű Motörhead-tribute zenekarban is szerepel és gyakran koncerteznek is.
Az új korongra az eddigieknek megfelelően ismét felkerült egy feldolgozás, mégpedig a Metallica Trapped Under Ice című nótája és eléggé különös módon ez a thrash klasszikus is hézagmentesen illeszkedik ebbe a zord jégvilágba, címéhez illően.
Meglepő módon a lemez legjobb darabja, a Myrmidon nem kapott semmilyen előzetes hírverést, pedig ez köröket ver a többi nótára: komplex, váltásokkal teli és zseniális atmoszférájú tétel ez, talán a debütalbum Winterbane című gyöngyszemének kistestvére. Nagyon jó még a záró címadó, a Dread Reaver az azonnal a fülünkbe ragadó refrénjével, de tulajdonképpen végigmehetnénk az összes szerzeményen, mert kifejezetten rossz vagy ötlettelen szám itt nem szerepel.
Kilenc nóta harminckilenc percben: semmi sincs túlhúzva, gyakorlatilag töltelék nélküli, kicsontozott extrém metal ez, nagyon jellegzetes megszólalással és hangzással. Talán az összkép most hajszálnyival halványabb, mint az első két korong esetében, de valószínűleg ez mindössze azért van, mert most már elmúlt az újdonság varázsa, beállt az Abbath-hangzás és ennek finomítása történik albumról albumra. Szóval semmi zenei forradalomra vagy áttörésre ne számítsunk, viszont atmoszférateremtésben Abbath még mindig verhetetlen: jeges, fagyos, hideg, pengeéles extrém metal ez, Blashyrkh hallgatólagos jóváhagyásával.
8,5/10
