Szezonja van mostanában az elsősorban norvég black metalnak, nem is véletlenül: a Lords Of Chaos című film nyomán (kritikánk ITT olvasható) olyanok is rátaláltak a stílusra, akik korábban a Satyricon nevének hallatán legfeljebb valamiféle exkluzív férfidezodorra asszociáltak (vagy éppen úgy tesznek, mintha mindig is okleveles szakértői lettek volna a témának, mert most az a divatos).
Pár évvel ezelőtt jókora hullámokat vetett a hír, hogy Abbath, az ikonikus skandináv black metal banda, az Immortal frontembere a legkevésbé sem barátságos körülmények között távozott a csapatból. Régi, tinédzserkori haverja, az Immortal szövegírója-mindenese és korábbi (majd megint mostani) gitáros-énekese, Demonaz perre vitte a védjegybirtoklási vitát és meg is nyerte azt, így Abbath saját nevén szervezett együttese élén folytatta pályafutását. 2016-ban ki is jött nagyon is korrektül sikerült debütalbumával (kritika ITT), az Immortal pedig tavaly jelentkezett egy szintén színvonalas, de a kilencvenes évek második felének aranykorszakával fel nem érő visszatérő lemezzel (kritika ITT).
Három év telt el, közben Abbath szétturnézta Európát, Észak-Amerikát, no meg a Holdat is, ha ráért, mert korábban már nagyon is egyenesen elmondta, hogy ő a koncertbevételekből él és pontosan amiatt távozott anyabandájából, mert azok nem voltak hajlandóak rendszeresen fellépni. Sok víz lefolyt azóta a Dunán: a teljes tagság kicserélődött főhősünk mellett, azaz vadonatúj társakkal, de a friss album meghallgatása után bátran kijelenthető, változatlan minőségben tolja Abbath ezt a fagyos, északi, de azért kifejezetten dallamokkal telepakolt feketefémet.
Sokan nem is veszik már komolyan a norvég zenészt: afféle kabaréfigurának tartják őt, aki vicces-komikus színpadi viselkedésével úgymond megszentségteleníti az igazi norvég black metalt, ha ez a szó nem oximoron a stílussal kapcsolatban (de bizony az). Pedig bármit ökörködhet össze koncertjein Abbath (számtalanszor elmondta a vele készült interjúkban, hogy pályatársaival ellentétben ő sosem vette komolyan sem a színteret, sem pedig saját magát), egyvalamit nem lehet tőle eltagadni: a zenéje mindig kiváló volt, legyen szó az Immortalról, projektjeiről vagy éppen most az Abbath-ról.
Míg korábban King ov Hell (Gorgoroth, God Seed, Audrey Horne, Sahg) volt fő szerzőtársa, most Ole Andre Farstad a szólógitáros, akit leginkább a norvég Ilti Milta nevű underground progresszív thrash csapatból lehet ismerni. Az ő érkezésével markánsan más ízt kapott az Abbath produkciója, de nincs szó azért radikális irányváltásról, egész egyszerűen csak az a helyzet, hogy ez egy másik album és ez így is van rendjén. Pontosan annyi változatosság és új zenei hatás fért rá a Season Of Mist kiadó gondozásában július 5-én megjelenő "Outstider" című korongra, hogy ne érezzük a rutinmunka jelleget és érdekes, izgalmas legyen a dolog.
A legnagyobb változás egyértelműen a heavy metal hatások, így a dallamosabb, rockosabb szólók hangsúlyosabb jelenléte. Attól természetesen nem kell tartanunk, hogy Pretty Maids jellegű melódiákat csempésztek be a dalaikba: Abbath jellegzetesen hideg, fagyos riffjei újfent uralják a nótákat, elég ehhez belehallgatnunk a nyitó Calm in Ire (Of Hurricane) című tételbe. Ismerős a húzás: akár egy kétezres évek eleji Immortal-korongon is simán helyet kaphatott volna, de ahogy megjelenik a szólógitár, azonnal felkaphatjuk a fejünket. Hard rockos ízek jönnek szépen elő és ahogy haladunk előre, ez meg is marad.
Míg a debütalbum tulajdonképpen végig középtempósan döngölt, itt már a második szerzemény, a Bridge Of Spasms elég keményen belelép a gázba, szépen csépelősen. Itt a riffmunkában, főleg a középrészen már némi disszonáns death metal atmoszféra is felüti a fejét, szóval Abbath apó nagyon korrekt módon bővíti a feketefém hangulatot a metalszíntér egyéb stílusaival is.
A The Artifex hallatán óhatatlanul beugorhat a '80-as évek közepi kaotikus death/thrash/crust punk darálások emléke: mivel a teljes extrém szcéna - beleértve a mai alstílusok döntő hányadát is - közvetlenül ebből a korszakból ered és Fenrizzel az élen minden szereplő előszeretettel és tisztelettel tekint vissza a nagy elődök teljesítményére, nincs is ebben semmi különös. Itt is érdemes a szólóra koncentrálni, mert ilyet egészen biztosan nem hallhatunk black metal anyagokon.
A lemez kilenc tételből áll, melyből nyolc saját szerzemény, a záró Pace Till Death pedig egy húzósabb Bathory-feldolgozás (ha már tiszteletadásról volt szó a fentiekben), mindösszesen harminckilenc percben. Nincs tehát túlnyújtva semmi: itt nincs epikus merengés, filozofikus improvizáció és konceptjellegű kibontás. Mindegyik dal egy-egy jól irányzott gyomros, legyen szó akár a Land Of Khem eszement death/thrash brutalizálásáról vagy éppen az elképesztő dobolással és tempóval megtámogatott, szintén eléggé odakenős Scythewinderről.
Pár évvel a norvégok szakítása után most már elmondható, hogy az Immortal kitart annál a jól ismert, általuk kikísérletezett, jellegzetes black metal hangzásnál, melyet én bármikor, bármekkora mennyiségben képes és hajlandó vagyok befogadni. Az Abbath azonban tudatosan más irányt vett és ez már hallatszott a kezdeteknél is, de markánsabban és egyértelműbben az "Outstrider" korongon érezhető. Nem is igazán nevezném én ezt már feketefémnek, egyszerűen csak extrém metalként jellemezhető a mostani Abbath. Az elitista blackerek minden bizonnyal már évekkel ezelőtt lemondtak a norvég zenészről, de aki pusztán a zenéjéért szereti őt, az most sem fog csalódni.
9/10
