A legendás floridai death metal színtér egyik legmeghatározóbb csapata az 1988-ban megalakult Obituary: ezt nem hinném, hogy bárki kétségbe vonná, aki kicsit is képben van a műfaj megszületésével, illetve alakulásával kapcsolatban. A formáció már '84-ben elkezdte bontogatni a szárnyait, először Executioner, később Xecutioner név alatt, melyből az Obituary végül kifejlődött.
A zenekar a legelső albumával ("Slowly We Rot") akkorát csapott az asztalra, hogy a death metal aranykorának számító évek egyik legkiemelkedőbb debütlemezével voltak kénytelenek szembenézni a rockkritikusok. Az Obituary lerakta az első saját alapköveit, melyek a későbbiekben is a banda egyedi arculatának a magját képezték.
Innentől egy darabig ezeknek az alkotóelemeknek a tökélyre fejlesztése zajlott, majd egy ponton ez megállt, sőt visszafejlődött. Ez persze a legtöbb esetben elkerülhetetlen: nem vagyunk tökéletesek, nem lehet mindig, minden körülmények között a maximumot nyújtani. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre maradjunk a kezdő éveknél és az akkoriban született mestermű(vek)nél.
Szóval az Allen West (gitár), Trevor Peres (gitár), Daniel Tucker (basszusgitár), John Tardy (ének), Donald Tardy (dobok) alkotta csapat 1989-ben egy irgalmatlan súlyos, véres és kriptaszagú szöveg- és képi világgal megtámogatott koronggal sújtott le az egyébként is kellőképpen pezsgő színtérre.
Az Obituary legerősebb fegyverének a lassú, doomos és egyben tonnás súllyal büszkélkedő gitártémák, továbbá az énekes embertelen, igazi anyaszomorító halálhörgése számított. Ezeket a második nagylemezen mondhatni még nagyobb hatásfokon kezdték el művelni, magyarul tökélyre fejlesztette azt a banda.
Az 1990-es keltezésű "Cause Of Death" a béna dobhangzást leszámítva egy igazi mestermű, még most is végigszalad rajtam a lúdbőrözés, ha meghallom. Már a lemezborító is lenyűgözi az embert, a zene meg egyenesen letaglózó. Ezen az anyagon Daniel Tuckert Frank Watkins váltja a basszusgitáros poszton, Allen West helyett pedig James Murphy kezeli a hathúrost.
Atomsúlyosan, lassan hömpölyögve gördül be a nyitótétel, az Infected. Érdemes megfigyelni, hogy a gitárszólók mennyit finomodtak az első lemez óta. De ez igaz a komponálás minden mozzanatára: a dalszerkezetek karakteresebbé váltak, a zenészek olajozottabban, magabiztosabban kezelik a hangszereiket, John pedig még anyaszomorítóbb módon okádja az éterbe a mondandóját. És a doomos témák is nagyobb szerepet kapnak, mint a debütalbumon.
A Body Bag legkirályabb részei, amikor John egy ütemre hörög az egyébként is telitalálat riffekkel. A húzós gitártémák és Tardy halálhörgésének kombója egész egyszerűen maga mögé utasítja a death metal bandák nagy többségét. Sajnos ma már nem ennyire kreatívak a zenekarok: vagy a technikai tudásukkal próbálnak villogni, vagy a szélsőségesség határait akarják még kijjebb tolni.
A Chopped In Half című darabban a ritmusszekció kerül jobban reflektorfénybe, de a riffek is kegyetlenül záporoznak. A Circle Of The Tyrants pedig egy kiválóan elővezetett Celtic Frost-feldolgozás. Imádom egyébként James tremolós gitárszóló-cunamijait is: ezek szintén meghatározó elemei az Obituary-nak. Felesleges kielemeznem az összes dalt, most egyébként sem az a cél, hanem felidézni az album egy-két felejthetetlen momentumát, felültetni a hallgatót a nosztalgiavonatra.
Az Obituary amúgy ma is aktív, de a klasszikus évek utáni időkben rendesen rájuk járt a rúd. Megindult az elkerülhetetlen tagcsere-sorozat, a kaszás is aratott sajnos, lemezfelvételre pedig a rajongóktól kellett összekalapozni a pénzt. Tragikus sors jutott az egykoron a death metal trónját elfoglaló csapatnak. De ne hagyjuk, hogy ezek a képsorok maradjanak meg előttünk, vegyük elő a klasszikus albumokat és térdeljünk bele a szomszéd pofájába az Obituary halhatatlan halálmetaljával!
10/10
