Meglepően gyorsan, mindösszesen három évvel a 2019-es, azonos című albumot követően érkezett meg a német indusztriális metal csapat, a Rammstein új albuma "Zeit" címmel április 29-én. Ezt minden bizonnyal a koncertmentes, pandémia által sújtott, totális üresjáratnak számító időszak magyarázza, melynek során Lindemannéknak bőven volt idejük a friss dalokon dolgozni.
Az előző korong bitangerősre sikerült: lemezkritikánkban is megírtuk ITT, hogy a zenekar olyan, a mai modern Németország történelmére, problémáira és kihívásaira reflektáló kvázi-konceptalbumot írt, mely egységes egészként értelmezhető, habár a Radio és az Ausländer című tételek képében könnyedebb, rockrádiós slágereket is kaphattunk.
Nos, a "Zeit" tulajdonképpen ismét egy témára fűzte fel új anyagát, ez a toposz pedig nem más, mint a posztmodern (kizárólagosan a nyugati kultúrkörhöz tartozó) emberiség viszonya az időhöz, az öregedéshez, a kikerülhetetlen elmúláshoz. Ennek különböző aspektusait, a szélsőségességig elmenő megúszási stratégiákat és azok következményeit mutatja be a német brigád kíméletlen, szinte már fájó őszinteséggel és maró gúnnyal. Ami viszont meglepetés, az az, hogy a melankólia mindennél erősebben van most jelen a lemezen.
A Rammstein tulajdonképpen egész pályafutását a polgárpukkasztásra fűzte fel, azonban a dalszövegeik rendre olyan kényelmetlen szembenézésre késztetik a humuszmenüt organikus, bambusz evőeszközökkel fogyasztó, no meg azt az elmaradhatatlan latte macchiaatóval leöblítő, közben pedig az okostelefonon laoszi buddhista önfejlesztő online kurzust bámuló fiatal nagyvárosi értelmiséget, hogy az messze túlmutat a teljes kortárs metalszíntér produkcióján.
A legszembetűnőbb változás, hogy az albumról most hiányoznak azok a főleg Lindemann vokális teljesítményére kihegyezett, elborult, őrült szerzemények, mint például a Puppe volt a 2019-es korongon.
Itt tizenegy igen dallamos, fogós és elsőre befogadható szerzemény sorakozik egymás után a szűk háromnegyed órában, azaz a németek mintha lekerekítették vagy áramvonalassá tették volna a számokat. Talán ennek is köszönhető, hogy olyan érzés hallgatni a "Zeit" dalait, mintha valamiféle Rammstein-esszenciával lenne dolgunk.
Már a nyitó Armee der Tristen megadja az alaphangot: iszonyat röhejes a dalszöveg, mely a jóemberkedésbe belesavanyodó, a hétfőtől vasárnapig félórás váltásokkal a tibeti bálnákért, a szuahéli pályvás ölyvekért vagy éppen a száznegyvennegyedik kreált társadalmi nemet jelölő személyes névmások általuk meghatározott helyes használatán aggódókat figurázza ki. A szomorúak hadserege pont így alkot közösséget ("együtt akarunk szomorúak lenni"), félelmetes befolyásoló erőt és így válik az élet megkeserítőjévé.
De hasonlóan egyszerre vicces és rémisztő a Zick-Zack is, melyben a természetes öregedéssel szembenézni képtelen gazdag nyugati közép- és felső osztálybelieknek a testi romlással szembeni kilátástalan küzdelmét karikírozzák ki a németek.
A címadó tétel pedig csodálatosan szép óda az idő elkerülhetetlen múlásáról: arról, hogy az életünk tökéletes pillanatát, a száz százalékos boldogságot hajszolva hogyan szalasztjuk el az apró, de éppen ezért oly fontos örömöket és amikor tényleg eljön a vég, akkor hogyan kapaszkodunk kétségbeesetten mindenbe, ami még itt tarthat bennünket, bármi áron.
Szóval a németek megint megcsinálták: a kétezres évek második felének soványabb teljesítménye után ez már a második olyan Rammstein-album, amibe nem igazán lehet belekötni és melyen legalább öt-hat, a majdani koncertprogramban magának helyet követelő szerzemény is található.
A 2019-es album mondanivalója és az azt felvezető három kislemeznóta szenzációs klipje miatt talán fajsúlyosabbnak tűnhet, de a "Zeit" sokkal slágeresebb és gördülékenyebb, egyszerűen jó hallgatni. Egyedül a Lügen és (nyomokban) a Giftig Auto-Tune-nal felturbózott vokálját lehetett volna esetleg hanyagolni, de még ez sem rontja le az album színvonalát. Király anyag, nincs mese.
9/10
