A Rozsdagyárnál mindig szeretünk és kifejezetten próbálunk is találni olyan csapatokat, melyek ugyan még csak most kezdik a pályájukat, de már első hangzóanyagukkal felkelthetik a metalrajongók érdeklődését. Mindig jó dolog valami frissre és különlegesre bukkanni, de azért a feltörekvő bandák színtere eléggé zsákbamacska és könnyen elmerülhetünk a kétes minőségű muzsikák mocsarában.
Nos, a dán Deadnate anyaga - szögezzük le a legelején - szerencsére nem ilyen. Ahhoz képest azonban, hogy már 2013 óta zenélnek együtt, csak most, március 25-én sikerült megjelentetniük debütalbumukat "The North Sea" címmel saját kiadójukon keresztül. Eddig egy 2018-as EP van a tarsolyukban, illetve még tavaly kihozták a mostani anyag első felét egy középlemezen.
Ehhez képest a "The North Sea" remekül kidolgozott cucc lett: nyoma sincs itt a kezdő együttesek tétovaságának vagy éppen zsenge dalszerzői színvonalának. A Deadnate pontosan tudja, hogy mit akar és mit fog játszani, azonban a legnagyobb gond pont ezzel van.
A dánok saját magukat a progresszív metal stílusába lövik be, amivel nincs is semmi probléma. Ne a djentes, popos, poliritmikus vonalra gondoljunk azonban, hanem sokkal inkább az extrém (death, black, thrash) stílusokból kinőtt prog-metalra: itt egyértelműen a death és a thrash az irányadó. A zenekar rögtön a promóanyag elején fel is hozza a francia Gojira nevét és hát bizony nem kell metalszakértőnek lennie senkinek, hogy erre csak sűrűn bólogatni tudjunk.
Ugyanis a Deadnate olyannyira a francia ikonok vonzásában él, hogy a "The North Sea" simán beférhetne a Gojira "Magma" előtti diszkográfiájába. Komolyan: annyira jellegzetes riffeket, hangszerelési megoldásokat, ritmusképleteket, dallamokat alkalmaznak a skandinávok, hogy egész egyszerűen nem tudunk nem a gall zsenikre asszociálni.
A banda két énekessel működik: az egyik idegbeteg, post-hardcore-os, fejhangú üvöltözését kellemesen ellenpontozza a másik tiszta, dallamos éneke, illetve a kifejezetten igényes, melodikus kórusok sora is. A lemezt a kellemesen atmoszferikus, instrumentális Aurora nyitja, hogy aztán bele is csapjanak rendesen a lecsóba a Downhearted képében. Itt még egyfajta grunge-os, elszállós refrénnel operálnak, azonban ahogy haladunk előre az anyagban, egyre gyakrabban jönnek elő a tipikusan Gojira-jellegű megoldások és zenei fordulatok.
Az az igazság, hogy a franciák világa olyannyira egyedi és jellegzetes, hogy az összes ilyen referencia hallatán én mindig csak a fejemet vakarom. Sokszor leírtuk már, hogy egész egyszerűen nincs értelme ennyire levenni egy adott, jól ismert és elismert banda stílusát: ennek legfeljebb csak a kezdeti, tagokat összekovácsoló szárnypróbálgatások időszakában van létjogosultsága, de egy önálló lemezen semmiképp.
Pedig a dánok óriási dalszerzői vénával rendelkeznek, csak éppen nem mernek kilépni kedvencük árnyékából. Ha valaki olyan varázslatos, elszállós dolgokat tud írni, mint például az Epitaph, akkor annak nincs szüksége a fénymásológép bekapcsolására. A Winter című tétel is nagyon ígéretes, itt végre szabadjára engedik a progresszivitás lovait és kicsapják azokat, hogy kedvükre rohangáljanak majd' hét percen keresztül. De mit szóljunk például a záró Feral Madness, a Northern Lights, a Waves vagy éppen a Worshippers tipikusan Gojira-jellegű riffjeihez, sikálásaihoz, dobtémáihoz? Jók ezek is, de azért ezeket én a franciáktól szeretem hallani.
Szóval alapvetően ígéretes a dánok lemeze (akinek például a Gojira utolsó két albuma már túlságosan rockos és visszafogott és jobban kedveli a korábbi, agresszívabb dolgaikat, azoknak a "The North Sea" telitalálat), ám bőven van mit tenniük még a saját zenei világ kialakítása kapcsán. Tudom, ehhez idő kell: van, akinek ehhez egy egész élet vagy karrier is kevés lesz, de bízom benne, hogy a dánok tovább tudnak majd lépni. A már említett Winter és az Epitaph mutathatja számukra ezt a jövőbeni utat.
7/10
