Ha valamikor 1992 körül egy időgép segítségével megmutatta volna egy jövőbeni rajongó a norvég black metal színtér bármely stílusalapító tizenéves zsenijének, hogy mivé fog fejlődni a stílus, illetve milyen irányokba fog továbblépni és kikre milyen hatással lesz ez az egész őrület, akkor jó eséllyel nevezett rajongó rövid úton ugyanolyan sorsa jutott volna, mint Euronymous maga.
Az egykor végletesen elitista és mainstream-ellenes szcéna máig is aktív bandái természetesen maguk is teljesen más úton járnak, de azért mégis érdekes, hogy a kortárs popkultúrába milyen mélyen hatolt be a feketefém. Igaz, mindez jórészt mémek, black metal tematikájú tini-vígjátékok, illetve a kapcsolódó képregények, képzeletbeli zenekarok (Belzebubs, helló!) keretében történik, de ez a valaha teljesen marginális és totálisan extrém mozgalom mára mégiscsak - bizonyos mértékig - elfogadottá vált.
Mosolyogva gondolhatunk vissza az ezredforduló környékére, amikor az első hasonszőrű együttesek (lásd: Cradle Of Filth) szerződtek le nemzetközi nagykiadókhoz és kapták meg az eladták-magukat-ezek-is vádakat. Mára teljesen bevett eszközzé vált az is, amikor egy alapvetően slágeres stadionrockot játszó brigád csak a black metal szövegbeli tematikáját és színpadi külsőségeit veszi át, a zenei tartalom teljes mellőzésével (igen, a Ghostra gondolunk).
Nos, a 2018-ban megalakult amerikai Nite hasonló úton jár, habár náluk egyedül a választott dalszövegvilág, az atmoszféra és a jóindulattal black metalosnak nevezett vokál emlékeztet még nyomokban az egykori stílusra. Az együttes olyan underground bandák egykori vagy jelenlegi tagjaiból verbuválódott, mint a High Spirits, a Dawnbringer vagy éppen a Satan's Wrath.
A kaliforniai brigád azonban iszonyatosan dallamos, hangulatos zenét játszik és erre a Season Of Mist kiadó gondozásában március 25-én megjelent második soralbumuk, a "Voices Of The Kronian Moon" is tökéletes bizonyíték. Blackened heavy metal: fogalmam sincs, ki találta ki ezt a kissé félrevezető definíciót, mert a zene leginkább slágeres, bőven meg van pakolva ikergitárokkal és gyakran valóban a fent említett Ghost dolgait idézi fülbemászó melódiáival.
Két szikárabb, súlyosabb hangvételű nóta található mindösszesen az albumon, a Thorns és a záró The Trident, melyek valóban visszahozzák valamennyire a black metal alapesztétikáját, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy a többi tétel mehetne a levesbe, sőt! Átkozottul fogós, remek dalszerzői vénával megírt nóták sorakoznak a korongon, ám érdekes módon ezekben meg pontosan az az egyetlen eszköz válik kerékkötővé, mely valamennyire még eszünkbe juttathatja a feketefémet.
A nyolctételes, mindösszesen harminchét perces anyag nagyon rövid, gyorsan végigpörög a lejátszóban, azonban furcsa módon azt vettem észre, hogy a kiváló instrumentális játék és a remek dallamok ellenére már igen hamar monotonnak éreztem a szerzeményeket. A totálisan egyforma vokális teljesítmény ugyanis egyenformára csiszolta az összes dalt: erről részben az átfogó atmoszféra is tehet, de például a nyitó Acheron akkora rocksláger lehetne, ha lenne benne tiszta, dallamos ének, hogy a fal adná a másikat.
De ennek hiányában sajnos egybeolvadnak a legnagyobb potenciállal bíró számok is, ami óriási hiba. Hasonlóan jó még a kvázi-címadó Kronian Moon is: nem akarom túlságosan felhozni a Ghost-párhuzamot, de ezekből a svédek rutinszerűen tudtak volna kihozni megaslágereket, amúgy a Dance Macabre vagy éppen a Call Me Little Sunshine módjára.
Szóval ez lehet a továbblépés iránya az amerikai banda számára: fel kell vállalni a dallamokat énekfronton is, azaz váltani kell. A tagok dalszerzői vénája remek, szerintem ezzel semmiféle gond nem lesz, legfeljebb bátorság kell hozzá. Mindettől függetlenül ez egy átkozottul fogós, kifejezetten egyéni hangulatú, bitangjó lemez, erősen ajánlott cucc minden metalrajongónak.
8,5/10
