Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is a művészet, illetve egy-egy alkotás mikortól tekinthető művészetnek. Él az a mára szinte klisének számító mondat, hogy bármi lehet művészet, csak felfogás kérdése. Én ezzel egyetértek, legalábbis az első felével. Sokaknak akár egy barna alapon barna négyzet is komoly művészeti értékkel bír (monokróm minimalizmus, ugye), és ezzel nem is akarom degradálni ezt a fajta látásmódot, mert ez abszolút ízlés kérdése, ízlésről vitatkozni meg alapból szélmalomharc. 

Arra a konklúzióra jutottam, hogy az az alkotás, mely miközben nézed, olvasod, hallgatod, ne adj' Isten játszod, meg tud győzni a saját művészeti értékeiről. Akár vizualitásában, akár mondanivalójában, akár megszületésének körülményeiben. Ezzel el is jutunk oda, hogy lehet-e a művészetet keretek közé zárni. Szerintem igen. Fontosnak érzem, hogy az adott mű még beférjen az ízlésesség keretei közé. A túlzást, minél extrémebb, annál kevésbé tudom elismerni művészetként. 

Egy ilyen hosszas bevezető után nézzük, hogy a görög Septicflesh hogy tudja már sokadjára bebizonyítani, hogy egy olyan alapvetően hiper-stimulációra épülő műfajnál, mint a death metal, hogyan lehet mégis minden új albummal megőrizni és felfrissíteni ezt a művészi csapásvonalat. Ilyen a "Modern Primitive". 

Isten látja lelkem, Septicflesh-rajongó vagyok. Fanatikusnak nem mondanám magam, de mindig gyermeki lelkesedés fog el, amikor jönnek az első hírek arról, hogy a görögök stúdióba vonulnak. Zenéjük tökéletesen ötvözi a death metal nyerseségét az itt-ott gótikus elemek sötétségével és a klasszikus zene abszolút főszerepével. A végeredmény egy bármilyen extrém metal rajongó számára könnyen fogyasztható, fogós, izgalmas zenével rendelkező gárda. Mondjuk azt hozzá tenném, hogy aki viszont egyáltalán nem vevő a metal sötétebb és agresszívabb verzióira, az tartson távolságot, mert szimfonikus elemek ide, filmzenés megoldások oda, ez továbbra is elsősorban death metal, abból is a masszívabb fajtából. 

A "Modern Primitive" már a csapat tizenegyedik lemeze, és maximálisan érezni rajta, hogy a Nuclear Blast gondozásában készült és jelent meg. Ez főleg a megnövekedett költségvetés okozta extrákon érhető tetten. Minden eddiginél több vizuális anyag jött megjelenés előtt. Kapásból három videó is, melyekből kettő teljes értékű klip, fantasztikus látványvilággal, és egy szöveges videó, mely akár klasszikus klipként is megállja a helyét. 

A másik ilyen extra a hangzás. Emberek, Septicflesh-lemez ennyire brutálisan még nem szólt. Azt hittem, hogy a 2014-es "Titan" korongot nem lehet felülmúlni, de tévedtem. A stúdiós teendőkért a svéd fenegyerek, Jens Bogren felelt, aki olyan csapatokkal dolgozott eddig együtt, mint az Arch Enemy, a Dark Tranquality vagy az Enslaved. A nagyzenekari részekért a Prágai Filharmonikusok és a görög Libro Coro gyerekkórus feleltek. A végeredmény egyszerűen elképesztő. 

A sort egy klasszikusan Septic-dal nyitja, a The Collector. Hangulatos akusztikus intró, majd robbanásszerűen támad minden más hangszer. A hol suttogós, hol masszívan hörgős vokál remekül kiegészíti a dalt. Nem ez lesz az új Vampire From Nazareth, de mindenképpen erős nyitás, és hibátlanul reprezentálja, hogy mi várható a következő körülbelül negyven percben. A Hierophant egy epikusabb, mesélősebb tétel. Kifejezetten erős törzsi rituálét idéző jellege van, ami a lemez feltételezett tematikájához remekül passzol, de erről majd később. 

A Self-Eater egy kicsit kilóg a sorból. Igazából ha egy dalt kéne kiemelnem, mely talán annyira nem talált be, akkor ez lenne az. Nem rossz nóta, csak valahogy elvész a többi között. Pedig egyébként megvannak a saját pillanatai. Már önmagában van egy olyan pátoszos hangulata, mely miatt azért felkapja rá az ember a fejét, viszont a végére  nem igazán ül bele az ember fülébe. Az elsőként bemutatott Neuromancer akár az előző, 2017-es "Codex Omega" albumon is megállta volna a helyét. Enyhén thrashes beütésű, inkább gitárközpontú dal. Tipikus mosh-pit tétel, kíváncsian várom, élőben milyen lesz. 

A Coming Strom bizonyos tekintetben a "Titan" albumos Dogma tételre emlékeztet. Kifejezetten komor hangulatú, ritka agresszív dal, mely ezt az agressziót az alapvetően ritmus-központúságával csak tetézi. A szöveg sokszor ismétli önmagát, de ez is inkább csak hozzáad a számhoz. Egyből az egyik kedvencemmé vált ez a tétel. Az A Desert Storm a lemez abszolút csúcsa. Egy olyan epikus, nagyívű dal, mely simán odatehető a legjobb sci-fi/fantasy kalandfilmek zenéi mellé. Ennél a szerzeménynél bukik ki igazán a csapat filmzenés oldala. Aki erre fogékony, az nem fogja tudni abbahagyni a hallgatását. 

Ezt követi a címadó, mely megint csak telitalálat. Főleg azért, mert a tiszta vokálokért (és még sok másért) felelős Sotiris Vayenas itt hallatja a legtöbbet a hangját, mely véleményem szerint az általam ismert egyik legegyedibb a színtéren. Van a csapatnak Paradise Lost-feldolgozása is, melyet szintén Sotiris énekel végig. 

A Psychohistory elég egyedi tétel. Megvan a klasszikus Septicflesh- jellege, viszont sokkal klasszikusabb death metal irányba mozdul az egész. Ez főleg a kifejezetten szögelős ritmikán érhető tetten. Remélem, eljut ez a dal a koncertekig, mert embertelen headbang-himnusz válhatna belőle. A záró A Dreadful Muse igazából pont úgy kerekíti le a lemezt, ahogy kell. Van egy elég negatív, sötét kicsengése, mely a lemez alaphangulatához jól passzol. Ennek a történetnek a végén nincs feloldozás. 

A zenészi részbe most csak annyira mennék bele, hogy a csapat ténylegesen bővült. Aki látta már őket élőben, az tudja, hogy a másodgitáros pozíciót Sotiris Vayenas helyett Dinos Prassas tölti be. Na ő erre az albumra session zenészből tényleges taggá lépett elő, és ez a friss látásmód - mely mögött azért több évnyi Septicflesh-háttér van - sokat dobott az összképen. Ahogy az is, hogy a dobok mögött Krimh nemcsak az előző albumra jelentkezett be, hanem folyamatos tag lett. Igazából a jelenlegi 2022-es Septicflesh egy minden eddiginél erősebb felállása a bandának. Elképesztő belegondolni, hogy mi lehet még ebben az egységben, de remélem, még legalább tizenegy ilyen minőségű lemez.

Hogy tudom-e klasszikus értelemben vett művészetként értékelni a "Modern Primitive"-et? Maximálisan. A rettenetesen komplexen megírt, változatos, hangulatos zene mögött megbúvó történet egy civilizáció utáni civilizációról szól, mely maximálisan diszfunkcionális és ténylegesen a túlélésért küzd, miközben egy teljesen új világot akar felépíteni a konkrét semmiből. Nos, nem kifejezetten eredeti az alap, de ezzel a körítéssel az egész annyira valósnak hat, annyira élőnek, hogy az valahol nagyon ijesztő, valahol meg hihetetlenül magával ragadó. Ez az igazi művészet számomra, amikor nem csak szemlélőnek érzed magad a mű eseményei és története közben, hanem az eszközeivel eléri, hogy a bőrödön érezd azt, amit el akar mondani.

10/10