Rozsdagyár

PETH - Merchant Of Death (2022)

2022. június 01. - chris576

285128491_1142128949970080_5772919661144190514_n.jpg

Úgy látszik, a forradalmi rockzenei újítások ketyegőjében az elem megállt, megbolondult, visszafelé jár. '50-es/'60-as évek: rock 'n' roll, blues, pszichedelikus rock. '70-es évek: hard rock. '80-as évek: heavy/thrash/black metal. '90-es évek: grunge. 2000-es évek: nu metal. Innentől kezdve tulajdonképpen egyetlen jelzővel össze lehet foglalni az uralkodó stílusirányzatokat: retro.

Tényleg ez van. A fentebb felsorolt műfajok mindegyikével nap, mint nap összetalálkozunk egy-egy új banda lemezén, jó nagy adag nosztalgikus mázzal nyakon öntve. Sokan odáig merészkednek, hogy a régi bandák öltözködési stílusait is átveszik, aztán vannak, akik még konkrét riffeket is majdnem egy az egyben átcsempésznek és a sajátjukként próbálják meg azokat eladni.

Sötét időszak ez, minden szempontból. A rockzene szinte teljesen kiszorult a fősodorból, a járvány ennek tetejébe még jól bele is rúgott. De tudjuk, hogy a rock halhatatlan: megszámlálhatatlan banda nyomul jelenleg a színtéren, a nyomtatott rocksajtó bár visszaszorult, az online térben írottakkal viszont lassan Dunát lehetne rekeszteni.

De mi is az igazság? A zenészek járnak el egymás koncertjeire, veszik meg egymás lemezeit? Az online rockmagazinok szerkesztői pedig egymás oldalait olvasgatják? Majdnem, vagyis valahol itt van a kutya elásva. Kíváncsi lennék, hány olyan rockrajongó van, aki nem ezeken a területeken nyomul, aki nem koncertszervező, road, technikus, zene- vagy hangszerboltot üzemeltet, zenész, lemezkiadó-tulajdonos vagy annál alkalmazásban álló, rockújságíró, stb.

A jelen kritika tárgyát képező texasi heavy/doom metal formáció, a Peth az Electric Valley kiadó gondozásában adta ki május 24-én "Merchant Of Death" című bemutatkozó lemezét. A mikrókiadónál tanyázó bandákat nem hogy a kutya nem ismeri, de még egy feketeöves doomszter sem valószínű. Írtam már egy-két kiadványukról, de ahogy azokat, úgy a jelenlegit is csak a kritikaírás kapcsán ismertem meg (mármint a produktumok szülőatyjait).

Aki ránéz a Peth debütalbumának borítójára és a mellékelt bandafotóra, az minden bizonnyal másodpercek töredéke alatt beazonosítja a stílusirányzatot, melyet képviselnek. A borító az okkult szimbólumok tárházát vonultatja fel, annyira doom, mint Kirk Windstein Saint Vitus-tetoválással a karján.

A lemez hangzása erőtlen, kásás, a nyitótétel (Dwarvanaught) meg olyan, mintha a Sleep jammelne Rob Halforddal. Érdekes, igaz? És ez még csak a kezdet. A következő, Amok című dal vokáltémái pedig a sikolyokból afféle gonoszkodós krákogássá transzformálódnak, sajnos. De a zenei alapok azért rendben vannak. Húzós riffek záporoznak az Abolish The Overseer alatt a krákogással kísért megfázásból kigyógyult énekes tolmácsolásában. Olyan ez, mint a Witchfinder General, csak gyengébb kiadásban.

Érkezik a Let Evil In, melyben az énekes ismét torokgyíkkal küszködik, de a varázslatos heavy/doom muzsika nagyot szól. Enyhén szólva is túltolják a Sabbath-mániájukat a Stoned Wizard című darabban, fémes zakatolással folytatódik az album a Run The Night képében, a címadó viszont egy oltári nagy mellényúlás, illetve felesleges volt feltenni: ezért zsíros jogdíj járna a Sabbath-nak, ha nem hiszed, hallgasd csak meg!

Van ezen még mit fejleszteni: jobb hangzás, több egyéniség kellene, az az igazság. A fanatikus doomszter énem megelőlegez nekik egy nyolcast, de legközelebb nem leszek ennyire elnéző.

8/10

285053434_2256787537807734_4324209257266900917_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6217846075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása