Brutálisan gyorsan telik ez a fránya idő: teljesen ledöbbentem, hogy immár ötéves a német thrash metal brigád, a Mille Petrozza vezette Kreator előző albuma, a "Gods Of Violence" (lemezkritikánk ITT olvasható). Ha nagyon szigorú lennék, akkor tulajdonképpen szó szerint idemásolhatnám akkori recenziómat, de egyrészt ez olcsó megoldás lenne, ráadásul értelmetlen is, másrészt a Nuclear Blast gondozásában június 10-én megjelent tizenötödik stúdiólemez, a "Hate Über Alles" bőven hozott változásokat is, mégpedig elég érdekeseket ahhoz, hogy bőven legyen miről írnom.

A Kreator azon kevés ma is aktív hőskorszakbeli extrém bandák egyike, melyek a hazai negyvenes-ötvenes, azaz első generációs metalrajongók ízlését formálták és alakították: e tekintetben ott vannak valahol a Judas Priest, az Iron Maiden, a Motörhead, a Metallica, a Helloween, illetve a Slayer elit ligájában. A kilencvenes évek totális szakmai és kereskedelmi befuccsolását a zenekar ma már bőven maga mögött hagyta, ráadásul egészen 2019-ig nagyon stabil felállással és modellel működtek.

Három évvel ezelőtt aztán Christian Giesler basszusgitáros, aki 1994 óta nyűtte a négyhúrost náluk, kiszállt és helyére a francia Frédéric Leclercq érkezett, aki sokáig a DragonForce-ban játszott. Már vele készült el a "Hate Über Alles", melynek felvételeibe alaposan közbeszólt a pandémia időszaka és a teljes koncertleállás.

Az új anyag egyben az első Arthur Rizk amerikai producerrel, aki maga is aktív metalzenész. Elsőre nagyon meglepődtem a korong hangzásán: iszonyatosan erős benne a basszus, teljesen áthatja a dalokat, szinte a mellkasunkban dübörög a hangszer, még a gitárokat is elnyomja, szóval kissé furcsa a dolog (a digitális promó természetesen csalhat, de a hivatalos megjelenés után a Spotify-on hallgatva is ez az élmény fogadott).

Az előző lemez kritikájában azt írtam, hogy a Kreatorra lassan inkább modern dallamos metalként lehetne hivatkozni: nos, a "Hate Über Alles" dalaiban most hangsúlyosan van jelen a nyolcvanas évek klasszikus heavy metaljának teljes eszköztára, legerősebben az Iron Maiden dolgait érzem beköszönni, ehhez elég meghallgatni a Become Immortal című, afféle ars poeticának is felfogható tételt. 

A Conquer And Destroy egyfajta speed/heavy nóta, ismét a klasszikus éra hangulatát hozva, itt a tiszta énekért a Drangsal nevű német énekes felel, míg a talán legmegosztóbb Midnight Sun című nótában Sofia Portanet énekesnő vendégszerepel. Ez utóbbi kifejezetten érdekes megoldás, mert a hölgy egyáltalán nem a szokásos metaldíva vagy extrém hörgős amazon szerepkörét hozza, hanem amolyan alteres, indie-rockos megközelítéssel él és ez kellőképpen megbolondítja a dolgokat.

Természetesen a már megszokott thrash döngölések sem maradhattak el: ilyen a címadó, a Strongest Of The Strong vagy a Killer Of Jesus, de ezekben is ott van a fifika, no meg a dallamok. A Crush The Tyrants is jó még: kifejezetten gonosz, középtempósan menetelős, bólogatós szerzemény ez, melyben a melódia inkább hátrébb szorul az agresszió mögött.

Nagyon érződik egyébként a lemezen, hogy Mille Petrozza tanult a kilencvenes évek indusztriális, groove metalos, no meg gótikus rock kitérőinek sikertelenségéből: úgy változtatott most az összetevőkön, hogy ne kapjanak azonnali agyvérzést az ősrajongók, de pontosan annyit frissítsen a recepten, hogy a végeredmény érdekes legyen minden rockrajongó számára. 

A "Hate Über Alles" egyértelműen, felismerhető módon Kreator-cucc lett, de változtatni immár huszonegy évvel a nagy visszatérést jelentő "Violent Revolution" után nagyon is időszerű és talán kötelező is volt. Mindez persze a németek saját stílusán belül értelmezendő: semmi forradalmi újítás nem történt, a spagetti westernfilmeket megidéző intrót leszámítva tíz szerzemény sorakozik itt háromnegyed órában a szokásos profi (habár szokást igénylő) hangzással, remek szólókkal, fogós dallamokkal. 

Az egyetlen kakukktojás talán a záró Dying Planet: ha nem lenne ez stílusidegen a németektől, akkor afféle epikus, progresszív minioperának is lehetne nevezni a dalt, de nekem kifejezetten tetszett ez az apokaliptikus jellegű, nyomasztó atmoszférájú befejezés is. 

Egyszóval korrekt cucc ez: nem váltja meg a világot, de egy negyvenéves banda esetében talán már senkinek sincs ilyen jellegű elvárása. Egyszerűen csak egy újabb jóféle Kreator-dalcsokrot kaptunk a németektől, mellyel a rajongók megint ellehetnek a legközelebbi koncertturnéig. Soha rosszabbat!

9/10