Megvan az a szituáció, amikor egy tehetséges ember gyermeke vagy kistestvére szintén kiemelkedik valamilyen területen, de bármilyen ügyes a saját jogán, mindig csak XY gyermekeként vagy kistestvéreként emlegetik? Áldás és átok is ez egyben, hiszen bár nagyon nehéz kilépni a felmenők árnyékából, valójában ez az árnyék reflektorfénnyé változva annyi figyelmet irányít magára a projektre, amennyit évek kitartó PR-munkája sem bírna tíz körömmel összekaparni. És ha a figyelem megvan, már csak a terméket kell nagyon okosan elkészíteni. Na, ezen az úton jár legújabb albumával a svéd Magna Carta Cartel is.
Nagyon nehéz ugyanis a Magna Carta Cartellel kapcsolatban nem szóba hozni az együttes eredetét, hiszen a bandát a Ghostból nagy sajtóvisszhang mellett kivált tagok alapították - és ezzel meg is érkeztünk az ismert felmenőkhöz. Azonban ez csak a fele a történetnek: a másik fele pedig az, hogy valójában előbb létezett a Magna Carta Cartel, mint méltán híres testvére, így technikailag a Ghostból való távozás után az eredeti tagoknak nem elkezdeni, csak felmelegíteni kellett a projektet.
És bár azt mondják, felmelegítve a káposzta sem jó, szerencsére a svéd konyha egészen máshogy működik. Bár a 2009-ben megjelent bemutatkozó lemezük, a "Good Morning Restrained" is egy igazi rockzenei ínyencfalat volt, a bő évtized rápihenéssel 2022 júniusában kiadott "The Dying Option" korongnál ért be igazán az együttes. Bár sokat emlegettem az MCC világhírű testvérzenekarát, jó viszonyon és közös háttéren kívül semmi más nincs a két együttes között. Ne számítsunk teátrális előadásra, stadionok kitöltésére írt slágerekre, maszkokra vagy okkultra; a "The Dying Option" egy higgadt vérmérsékletű, melankolikus, visszafogott, de magával ragadóan gyönyörű lemez lett, egy zenei látkép, egy lemondó, bágyadt kora nyári naplemente megzenésítése a város felett.
Az album sokkal inkább egy folyam, mintsem különálló darabok összessége. Vannak ugyan kiemelkedő pontok, de ezek sokkal nehezebben elhatárolhatók és szubjektívebbek, mint a legtöbb, húzószám-térkitöltő struktúrájú lemez esetében. Sokadik hallgatásra sem találtam kedvenc számot vagy unalmas pontot, nem léptetek a dalok között, csak elindítom az albumnyitó Arrows-t, és hagyom, hogy a következő 48 perc megtörténjen velem.
A korong homogenitásához nagyban hozzájárul a kiforrott, azonnal felismerhető Magna Carta Cartel-hangzás: elektronikus elemek, akusztikus hangszerek, és egyszerű, de a kíséretbe profin beágyazott vokálok visszhangos elegye. A visszhangos itt pedig nemcsak egy elejtett jelző, hanem az MCC hangzásának egyik legjellegzetesebb motívuma. Minden dal ugyanezzel az effekttel dolgozik, ettől az egész albumnak lesz egy elmerengő, nosztalgikus, vágyakozó, de végtelenül békés hangulata. És akár egy zenei fraktál, nem csak a hangzáson vehetjük észre az állandó ekhót, de az ének sorainak, szavainak gyakori ismétlései is ugyanezt a hatást keltik.
Persze nem csak a láblógató elmélázásnak van helye a lemezen, mégis csak rockzenészekről beszélünk: a Valkyria súlyos riffjei már-már a metal színterén is megállnák a helyüket, de az albumnyitó Arrows is belecsap végül a húrokba-bőrökbe - persze hosszas építkezés után. Mert építkezni, azt tudnak a srácok. Akár a zeneileg szélesebb skálán mozgó daraboknál, akár az instrumentális daloknál, például a címadó dalra futópályaként felvezető Dusk esetében is érződik ez: megindulnak egy repetitív, nem túl bonyolult témával (legyen az bánatosan síró gitár vagy éteri billentyű), futnak vele pár kört, és pont mire az ember belekényelmesedne, beledobnak a mixbe valami új elemet, csavarnak a dallamvezetésen valami váratlan irányból. Így a hallgató figyelme folyamatosan le van kötve, miközben az idegei viszont folyamatosan ki vannak simítva.
Valami ilyesmire gondolhat a pszichológia, amikor a flow fogalmát definiálja: azt az állapotot, amikor annyira elmerülsz egy tevékenységben, hogy csak arra összpontosítasz, és elveszted az időérzékedet. Ennek alapfeltétele, hogy a feladat csak egy kevéssel haladja meg a képességeidet, így kihívás legyen teljesíteni, de mégis folyamatos sikerélményt adjon. Ez gyakorlatilag teljesen leírja a “The Dying Option” anyagát. Nincs instrumentális brillírozás, nincsenek nagy éneklések, frazírok, nincs semmiféle kísérletezés, hatásvadász breakdown-ok, viszont a könnyen befogadható zenébe itt-ott becsempésznek apró zenei finomságokat, meglepetéseket, más skálákból kölcsönzött akkordokat, így a zenei tájban való gyönyörködés közben folyamatosan nyitva kell tartanunk a szemünket, nehogy lemaradjunk valamiről.
Úgyhogy ha úgy érezzük, szükségünk van szűk ötven percnyi flow-élményre, akkor töltsünk magunknak egy laza rozéfröccsöt, dőljünk hátra egy kerti székben, és tegyük be a lejátszóba a “The Dying Option” lemezt - bár ebből a felsorolásból az első kettő elem szabadon elhagyható. És ezt most nem mint Ghost-, hanem mint Magna Carta Cartel-rajongó javaslom.
9/10
Fotó: Magna Carta Cartel/Facebook
