Egy vallomással kell kezdenem: Iggy Pop "American Caesar" című albumát műsoros kazettán ismertem meg, melyet kölcsönkaptam egy jogászhallgatólány ismerősömtől még az egyetemen, aki az egyik lakótársnőm évfolyamtársa volt. Az albérletben aztán ronggyá hallgattam és amikor végül egy másik helyre költöztünk, a kazetta nálam maradt és nem véletlenül.
A lánynak simán behazudtam, hogy elveszett valahol a pakoláskor: a költözést követően aztán már nem is nagyon találkoztam vele, így annyiban is maradt a dolog, alkalmam sem volt elmondani neki az igazat. Mentségemre legyen mondva, hogy ez volt életem első és utolsó lopása, mert ez az volt, ne kerteljünk. A kazetta a mai napig megvan, tökéletesen szól, most is azt hallgatom: ha véletlenül jogos tulajdonosa olvassa e sorokat, utólagosan is elnézését kérem és természetesen visszaszolgáltatom neki ezt a zseniális stúdióanyagot.
Nem hiszem, hogy a Rozsdagyár olvasóinak különösebben be kellene mutatnunk a punkkeresztapát: az amerikai Iggy Pop hetvenkét évesen hozta ki eddigi utolsó lemezét és a pandémia berobbanásáig stabilan koncertezett is. A nyolcvanas években azonban komoly alkotói válság köszöntött be nála, melyet csak a remek, 1990-ben kihozott "Brick By Brick" korong tudott zárójelbe tenni: tulajdonképpen innen számítható a frontember második korszaka és az "American Caesar" az akkor megfogalmazott társadalomábrázolás és zenei világ folytatása lett, csak még erősebb felhangokkal.
Az 1991-es New York-i, majd az 1992, több mint ötven halálos áldozatot követelő Los Angeles-i etnikai zavargások, illetve a jövedelmi és tőkeviszonyok radikális széttartása képezik az album szövegvilágát, mindezt színezik Iggy Pop teljesen személyes, főleg a szerelemmel és egyfajta életközepi válsággal foglalkozó dalai. Külön érdemes figyelmesen a zene mellé a dalszövegeket is elolvasni, mert ennyire okos, zsigeri dolgokat kevesen voltak képesek valaha is elmondani Amerikáról és a rock'n rollról úgy általában.
Félelmetes, ahogy a frontember jellemzi Wild America című dalában a felső, pár százaléknyi szuperelitet: "Ezek totálisan bevadultak, bébi. Mindenféle kibaszott cuccuk van, mindenük megvan, amit csak el tudsz képzelni. Kegyetlenül elkényeztették őket, ezért belülről rohadnak. Az alapján ítélnek meg mindenkit, hogy mijük van. És egyre csak többet akarnak: több hatalmat, több szabadságot, magasabb gyerekeket, hosszabb életet, mindent és mindent, nagyobb házat, rabszolgákat, öcsém!" Mindez 1993-ban: ne is gondoljunk bele, hogy ma hol tart már a világ, benne ezek az emberek.
A dallamosabb, lazább, rockos tételek közé tartozik az It's Our Love, a Steve Jones (Sex Pistols) által írt Beside You, mely egyben a lemez legnagyobb slágere lett, a záró Girls Of N.Y., illetve a szokatlanul pozitív hangvételű Highway Song.
A szinte hardcore punkosan darálós szerzemények (Plastic And Concrete, a már említett Wild America, melyben Henry Rollins vendégszerepel, a Boogie Boy, a Perforation Problems, a Hate) hasítanak rendesen, de a legőrültebb, legbrutálisabban gyomorba ható tétel a Richard Berry-feldolgozás, a Louie Louie lett, melyhez Iggy Pop teljesen új, kegyetlenül cinikus szöveget írt, mely remekül foglalja össze a kommunizmus bukása után egyeduralkodóvá vált Amerika tombolását.
A harmadik dalcsoport a vészjósló hangulatú, akár személyes, akár társadalompolitikai célzatú tételeké: a Jealousy az átlagember (értsd: a leszakadók, az úgynevezett roncstársadalom tagjainak) zsigeri, leküzdhetetlen féltékenységét, irigykedését mutatja be a kivételezettek, a szupergazdagok iránt, azonban az énekes az erőszak helyett a rock'n roll dühével közelít mindehhez. A Fuckin' Alone a posztmodern, nagyvárosi elidegenedés jéghideg, cinikus látlelete ("Mindenki egy álomban él: arról álmodunk, hogy mit akarunk és kire van szükségünk, hogy jól érezzük magunkat az életben és közben kitöröljük a fejünkből azokat a szavakat, melyeket megvetünk").
A Mixin' The Colours szomorkásan optimista módon közelít az Egyesült Államokban meglévő etnikumok közötti keveredésre ("A társadalom peremén összekeverik a színeket, sokaknak nem tetszik ez, de engem nem zavar. Minden városban zajlik ez a színkeveredés, az egész ország új árnyalatokkal gazdagodik"), de a zene valahogy mégis magában hordozza az ebből eredő társadalmi-politikai feszültségeket is.
Az igazi gyomros azonban az album végén található címadó American Caesar képében érkezik: a tömegektől már teljesen elszakadt, a Római Birodalom végnapjainak hangulatát megidéző uralkodó elit végtelen cinizmusát olyan vérfagyasztó módon ábrázolja Iggy Pop ebben az experimentális, avantgárd dalban, hogy a záró Girls Of N.Y. kedvessége sem tudja azt feledtetni.
Nincs mese: ez Iggy Pop legjobb lemeze, magasan kiemelkedik mondanivalójával és dalainak minőségével az egész diszkográfiájából. A grunge szélárnyékában született anyag egy grammot sem vesztett jelentőségéből, sőt: a 2022-as állapotok világszerte csak visszaigazolják mindazt, amit az énekes már 1993-ban megénekelt. Igazi Cassandra-levél ez, bitang jó zenei köntösben. Kötelező.
10/10
