Az alcímben feltett kérdésre ugye többféle magyarázat létezik: a széles skálán mozgó zenei felhozatal miatt. A festői természeti környezet miatt. A lazulós, barátkozós napok miatt. Régi, különleges zenekarok, esetleg új bandák megismerése miatt. Kapcsolatépítés céljából. Van, akinek ez a nyaralás. A színes kavalkád élménye miatt. Esetleg azért, hogy kiszakadjanak a szürke hétköznapok taposómalmából és felszabadultan élvezzék az életet.

Én azért járok, mert itt találkozom néhány, számomra kedves emberrel, és olyanokkal is, akiket évek, évtizedek óta nem láttam, valamint azért, hogy új ismeretségek, esetleg barátságok szövődjenek. Másik, nem elhanyagolható célja a zajongásnak az, hogy bővítsem az így is eléggé kaotikusan szövevényes zenei ismereteimet. És biztos, hogy mindig akad néhány olyan, számomra kuriózum, melyek aztán bekerülnek a kedvenceim közé. De végül is mindegy az ok: az együtt töltött minőségi idő, a felhőtlen baromkodások hosszú időre olyan élményt nyújtanak mindannyiunknak, mely feltölt egy kis időre.

Szerdán délután a beköltözés és a viszontlátás (s)öröme kicsit elhúzódott, így a megfelelő alapozás miatt elég későn értem be a fesztivál területére. Legnagyobb sajnálatomra lecsúsztam a Nulladik Változatról. Azt hiszem, ezt a mulasztásomat van, aki sokáig nem fogja nekem megbocsájtani.

Barkóczi Noémiék előadásába és később a Pozvakowskiba belelestem. Az előbbi aláfestésként szolgált a traccspartinkhoz, az utóbbi éppen annyira tetszett, mint tavaly. Eléggé, de nem annyira, hogy üres óráimban otthon hallgassam.

Azért örülök, hogy a múlt évben sikerült egy összeforrott csipet-csapat mellé verődnöm, és így idén már nem egyedül voltam a Zajon, mert alapjában véve más zenei ízlésvilággal rendelkeznek, mint én. Rájuk hagyatkoztam idén is, hogy mi az, amit érdemes megnéznem az erős felhozatalból. Itt van például az Oranssi Pazuzu, a finn pszichedelikus black metal banda.  Az elején úgy voltam vele, hogy jó, jó, de… el is vonultam egy olyan helyre, ahonnan már nem láttam, viszont tisztán hallottam a zenekart. Na! És akkor beütött a flash.

Ahogy ott ültem a csillagok alatt, azt kezdtem érezni, hogy a zene egy energiagömbbé áll össze a kezemben, mely nő-nő, már a karjaimmal öleltem a márványkeménységű gömböt, mely aztán kettéosztódott, majd négyfelé, aztán még tovább és a koncert végére egy olyan molekulát tartottam a kezeim között, mint amilyenekkel az őskorban kémiaórán szemléltették az atomok kapcsolódását. 

Ezek után a Godflesh visszarepített a zenei komfortzónámon belülre. A brit indusztriális/experimentális/post-metal formáció elszállós, zúzós, hörgős megmozdulása tette számomra igazán otthonossá ezt az idei fesztivált. Két dolog járt közben a fejemben. Az egyik, hogy a színpadon daráló zseniális zenészek akkor is pont ugyanezt, ugyanígy adnák elő, ha egyetlen ember állna előttük. A másik pedig enyhe csodálkozás volt részemről amiatt, hogy a közönség nem produkálta azt a reakciót, melyet az én hegyaljás, novarockos, rockmaratonos szemem vett volna természetesnek.

De ez nyilván abból adódik, hogy igen sokrétű alternatív közönség verődik össze a Zajon és csakúgy mint én, mások is bele-belekóstolnak a számukra ismeretlen, kissé lehet, hogy még idegen hangzásvilágba is. A dobgép, az indusztriális metal, a sátáni hangok tökéletes elegyet formáltak a kivetítőn futó képekkel, ahol Hieronymus Bosch alkotásai is feltűntek egy időre.

A nap végére még befigyelt a fehér ugrálóváron (Delta színpad) egy szibériai házaspár, a Nytt Land lenyűgöző produkciója. A skandináv dark folk, ambient zene közel áll hozzám. A torokhangokkal tűzdelt, talán óskandináv nyelven előadott dalok, a kézzel készített népi hangszerek egy letűnt korba, egy, a sokak által visszaáhított természettel együtt élő világba nyújtottak betekintést. Ezzel a koncerttel én befejezettnek tekintettem az első napot, mert ennél tökéletesebb lezárást nem is kívánhattam volna.

Fotók: Zenefestő