Vannak emberek, akikre azt szoktuk mondani: előnyükre öregednek. Ugyanez az állítás néha együtteseknél is megállja a helyét. Itt van például a Wake és legújabb lemezük, a júliusban megjelent “Thought Form Descend”. A kanadai csapat klasszikus grindcore-ral kezdte karrierjét még 2009-ben, és egészen az előző, 2020-as albumukig tartották is magukat ehhez a stílushoz. Azonban a két évvel ezelőtti “Devouring Rain”, de még pontosabban a legfrissebb “Thougt Form Descend” már inkább a blackened death territóriumán mozog. És milyen jól teszi!
Meglepődtem, amikor a csapat grindcore-os múltjáról olvastam, hiszen az első dolog, mely szemet szúrt az új lemez hallgatása közben, azok a kényelmesen elnyújtózó hat-, esetenként nyolcperces dalok voltak. De nem csak ez az attribútum volt az, ami a grindcore-tól idegen. A darabok jól strukturáltak, valahonnan valahova építkeznek, és sokat adnak az atmoszféra megteremtésére, valamint a dallamokra is - csupa olyan tulajdonság, mely a grindcore-tól idegen.
A lemezt nehéz darabjaira szedni, hiszen a hangzása meglehetősen homogén, mintha a középtempós dalok szorosan fel lennének fűzve egy atmoszférából és melankolikus gitártémákból sodort kötélre. Ez a két tényező a darabok legfontosabb összetevője, a középtempós darálások annyira egyforma hangulatúak, hogy sokszor észre sem vettem, hogy időközben számot váltottunk. Ha valakinek nem kenyere az ilyen típusú zene, ez akár zsibbasztóvá is válhat az album vége fele, én legalábbis kicsit belefáradtam a hetedik szám környékén.
Viszont azt sem lehet mondani, hogy lenne a lemezen levágható felesleg, esetleg töltelékdalok. Minden darab igényesen van megkomponálva, mindegyikben fel lehet fedezni valami finomságot, valami izgalmasat, ami leköti a figyelmünket a dallamos blackened death folyamatos sodrásában. Az Observer To Master kórussal teremti meg a borzongatós hangulatot. A Venerate okos gitártémái kitűnő kapaszkodót nyújtanak, ha elvesznénk a melankolikus-darálós elmerengésben. A Mourning Dirge felváltva hoz kimatekolt zúzásokat és kitartott akkordos lebegéseket, a hallgató pedig mint egyfajta death metalos Super Mario, ugrál át egyik témáról a másikra.
A lemez a hetvenes évek felé is biccent egyet: az Infinite Inward nosztalgikus témavezetése és a Bleeding Eyes Of The Watcher fade outos lezárása is egyaránt ezt a kort idézi. Még a két instrumentális darab sem érződik feleslegesnek: a Pareidolia nehezen megfejthető ritmusképletű gitárdallamai higgadt folyamként fonódnak össze, mintha egy csobogó patak megzenésítését hallgatnánk. Az atmoszferikus The Translation Of Deaths pedig tökéletesen zárja le az albumot.
Persze a klasszikus black-death elemek is a helyükön vannak: horzsoló screamek, dühös hörgések, jól ütemezett, de nem túlhasznált duplázók, na és persze az elmaradhatatlan, vészjósló tremoló-pengetéses gitárok. De valahogy ezek nem hatnak agresszívnak, valahogy az extrém metal minden attribútumát felsorakoztató anyag mégis valami fura meditációba húzza be a hallgatót - persze csak ha a hallgató hozzászokott már ezekhez az elemekhez, egy zöldfülűt valószínűleg egy cseppet sem nyugtatna meg az album.
Hogyha vizuálisan kellene bemutatnom a lemez hangzását, valószínűleg egy klasszikus fekete-fehér black metal albumborítót utólag megszíneznék Photoshopban, mint a régi fotókat szokás. És nem is lőnék messzire a valóságtól, a “Thought Form Descend” borítója nagyon hasonló, ha nem is pont ilyen - a srácok nem árulnak tehát zsákbamacskát.
A “Tought Form Descent” kitűnő példa arra, hogy az extrém metal eszközeivel is lehet kiegyensúlyozott, elgyönyörködtető dolgokat alkotni, hiszen attól, hogy valamiben hörgés van, még nem kötelező kapásból a szüzek vérének is folynia. Vagy ha igen, azt is megnyugtató formában. A lemez tökéletes elmerengést, izgalmas zenei jógát kínál mindenkinek, aki első sorban az extrém metal nyelvén ért.
8/10
