Mióta Nergal amolyan metalcelebbé vált és a nemzetközi sajtó is előszeretettel csámcsog újabb és újabb botrányain (és ezekből rendre felbukkan mindig egy, mivel hősünk második szakmája a hivatásos provokatőré), zenekara, a blackened death metalban utazó Behemoth teljesítménye mintha kissé hátrébb is szorult volna.
Pedig a csapatnak nagyon sokat köszönhet hazája extrém metal színtere: az ezredfordulót követően gyakorlatilag miattuk kapott tucatnyi lengyel együttes kiugrási lehetőséget és nem túlzás azt állítani, hogy nélkülük ma sehol sem tartanának ezek a bandák és a lengyel szcéna.
Sokat változott persze maga a Behemoth is: népszerűségük növekedésével párhuzamosan egyre letisztultabb, nagykiadósabb lett a hangzásuk és valahogy az izgalomfaktor is kiveszett a produkciójukból. A 2010-es évektől kezdve ráálltak a négyévenkénti megjelenésre, de a hosszú holtidőket egyre kevésbé igazolta az albumok színvonala.
A 2018-as "I Loved You At Your Darkest", melyről ITT írtunk kritikát, számomra már több giccset és erőltetett epikusságot tartalmazott, mint amennyit kívánatosként még el tudok fogadni, éppen ezért voltam kíváncsi arra, hogy a szeptember 16-án a Nuclear Blast kiadó gondozásában megjelent "Opvs Contra Natvram" jelent-e majd bármilyen értelemben is visszakanyarodást a korábbi anyagok agressziójához.
Nos, a válaszom igen is, meg nem is. Egyrészt azonnal feltűnik, hogy Nergal nagyon is figyel a feltörekvő lengyel bandákra, meg úgy en bloc az extrém (black) metal színtérre, mert nagyon sok olyan disszonáns, experimentális megoldás is feltűnik a dalokban most, melyekre korábban nem nagyon volt példa (Mgła, heló!). Természetesen megmaradt a szimfonikus, kórusokkal és kvázi-nagyzenekari hangszereléssel megtámogatott epikusság, amúgy Dimmu Borgir vagy Cradle Of Filth módra, de főleg a lassabb, elvontabb nóták azért tartogatnak meglepetéseket.
Mára a Behemoth profi zenei gépezetté vált és ez minden szempontból visszatükröződik az egész produkciójukban: a klipek színvonala mozifilmes élményt nyújt (alig-alig akad ma már olyan metalbanda, mely képes és akar is ilyen videókat készíteni), a lemez hangzása elképesztő (tényleg érdemes komolyabb cuccon megdörrenteni, mert bitang jól szól) és a lengyelek még ma is meg tudják teremteni azt az atmoszférát, melytől lecövekelünk a lejátszó mellé és bele tudjuk magunkat élni Nergalék világába.
A tíztételes, negyvenhárom perces album nem igazán tartogat üresjáratot: van itt szélvészgyors agresszió (Off To War!, Disinheritance, Malaria Vvlgata), igazi feketefém sláger azonnal a fülünkbe tapadó refrénnel (The Deathless Sun), de általánosan elmondható, hogy az új lemez sokkal inkább black, semmint death metal. Az egyik legjobb, groove-os tétel a Once Upon A Pale Horse, melynek disszonáns alapriffje telitalálat és akkora húzást ad a nótának, hogy a középrészen megérkező atmoszferikusabb félperc sem akasztja meg.
Ahogy az előző korongon, itt is érdemes kiemelni Inferno dobos játékát: óriásit dob az egész hangulaton és az anyag színvonalán invenciózus dobolása csakúgy, mint a remek gitárszólók. Nergal is ezernyi hangon szólal meg: kissé King Diamond módjára külön karaktert ad minden dalnak és a mondanivalónak.
Az egyetlen negatívum számomra a hat és fél perces játékidejével a leghosszabb szerzemény, a záró Versvs Christvs volt, melynek első fele egy eléggé elcsépelt zongoratémára épül és csak a második perctől kezdődően indulnak be a dolgok. Ez a két hangulat váltakozik aztán végig a nótában, de valahogy nekem nem fut ki sehová a darab, pedig érezhető, hogy a zenekar valami igazán himnikus, epikus módon akarta lezárni a lemezt.
Összességében tehát az "Opvs Contra Natvram" erősebb, egységesebb és izgalmasabb anyag lett, mint elődje: kevesebb a giccses megoldás és egész egyszerűen érdekesebb, harapósabb a végeredmény. Kíváncsi leszek, hogy lesz-e még idén combosabb blackened death album a színtéren: ha nem, akkor a Behemoth produkciója jó eséllyel szerepelni fog az év végi listánkon.
9/10
