Nem hittem volna, hogy egyszer az életemben eljön ez a vízválasztó pillanat. Emlékszem anno zsenge tinikoromban hallottam először (az akkor még) Eskimo Callboy néven futó formációról. Konkrétan a Jagger Swagger című dal okán. Nem mondanám, hogy imádtam, amit hallottam, a metalcore, főleg ebben a screamo-s megközelítésben már akkor is nagyon messze állt tőlem, viszont a refrénben feltűnő ex-Hollywood Undead énekes, Deuce miatt viszonylag hamar sikerült befogadni a hallójárataimnak.

Bólintottam, ilyet is hallottam, de nem lesz a számomra kikövezett ösvény, vissza az extrém metalba. Persze pár évvel később hozzám is eljutott 2020 legütősebb nyári slágere, a Hypa Hypa. Na, ehhez tényleg rengeteg hallgatás kellett, mire egyáltalán a létezését el tudtam fogadni. Őszintén szólva, megmondani nem tudnám, hogy ilyen kezdések után mégis hogy jutottam el addig a pontig, hogy az azóta Electric Callboy-ra keresztelt csapat legfrissebb kiadványáról írok, de itt jön a coming out: ez a lemez valami hihetetlenül durva királyság lett. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ha kijött egy új klip tőlük az elmúlt egy évben, arra nem lestem volna rá. Ez leginkább a Hypa Hypa maximálisan lelazult, parti-kompatibilis, atom komolytalan utóhatásának köszönhető. És itt rá is kanyarodnék, hogy az előbb említett dallal szerintem a németek beletenyereltek a bölcsek kövébe, még akkor is, hogyha ez most egy neonszínekben csillogó giccses bizsu. A korábbi "mi vagyunk a vicces kemény legények, akik legalább olyan frankók a humor világában, mint a playboy mansion falai között" felfogást felváltotta egy bulizzunk és élvezzük az életet, tök mindegy meddig ér a végtermék gondolat. Úgyhogy előzetesen fel voltam készítve arra, hogy mi is vár ebben a szűk fél órában. 

A nyitó Pump It egy metalba öntött fitnesz-himnusz. Az az érdekes, hogy elképzelni nem tudom, hogy ilyenre tudjam le a napi edzésem, de közben olyan elképesztően fogós, hogy mégis kényszert éreznék rá, hogy berakjam a többi work-out dal közé. Főleg úgy, hogy a dal utolsó harmada egy nagy darálás. Kicsit tényleg olyan, mint amikor a személyi edző üvölt veled, hogy "Gyerünk Béla, még 50-et ezzel a 100 kilóval!"

A We Got The Moves nettó diszkó. Itt nem is annyira a metal érvényesül, hanem az a fajta posztmodern szinti-pop, melyre egy fél üveg vodka után tuti fel fogod kérni táncolni a kiszemelted a buliban, bízva egy szerencsés végkimenetelű estében, csak a probléma ott kezdődik, hogy már bőven nem vagy táncolós állapotban, de ennek a dalnak a hatására leküzdhetetlen kényszert érzel a tudásod bebizonyítására. Nem személyes tapasztalat. Esküszöm. A Fuckboi az egyik leginkább kakukktojás dal a lemezen. Nem csak a közreműködő, teljes mértékben csajokból álló amerikai Conquer Divide miatt. Ebben a számban szinte semmilyen szinten nem érvényesül az extrém oldal, de még csak az album címében rejlő tekkno sem. Ez kérem, egy klasszikusan modern rádió rock dal. Egyedül talán annyi árnyékolja be ezt a túl-populáris képet, hogy a szöveg nyelvezete a leghúzósabb az összes dal közül.

A Spaceman viszont behozza a lemaradást. Vissza a techno-vonalra, és emeljük a tétet rappel, ráadásul németül. Ezért a részért, meglepetés, egy német rapper felel, FiNCH. Amennyire bizarrnak tűnt elsőre, az összkép mégis annyira életképes, sőt, a lemez egyik legmenőbb dala született meg így. Az album legjobb tétele számomra a Mindreader. Ez egy inkább metalcore darab, viszont akkora refrénnel és úgy általában kicsit komolyabb hangulattal, hogy nem tudom nem szeretni. Ezt jó lenne élőben is hallani, mert a refrén önmagában fantasztikus közönséghangulatot tudna okozni .

Az Arrow Of Love sikerrel idézi meg Kozsót. Ez egy megszokottan Electric Callboy-tétel, egy olyan szinten debil klippel, hogy leolvadt tőle az agyam. Ehhez remekül passzol a "szeressük egymást, mert a szeretet mindent is megold, háborút, adóbevallást, oldhatatlan kötést" szellemiségben fogant szöveg. Mondjuk, amikor a hörgős vokál is ezt közvetíti, akkor egy kicsit utasítva érzem magam, hogy mindenkit szeressek, úgyhogy azóta mindenkit megölelek, aki kartávolságban van. Bocsánat. 

A Parasite egy számomra kevésbé izgalmas dal. Jó pofa, de semmi igazán izgalmas. Ellenben a Tekkno Trainnel. Te jó ég! Egyrészt, ez ugye a lemez címadójaként szolgál, másrészt idézek négy sort a dalból, amit úgy képzeljetek el, hogy egy alapvetően minimálütemre konkrétan a füledbe szavalják, nagyon, nagyon közelről. "Shaky shaky sweaty sweaty, You make my spaghetti ready", "Licky, licky, Sucky, sucky, Yeah you make my lolly poppy candy time". Szerintem nem is kell többet mondanom. 

A lemez legrövidebb dala a Hurrikan. Ez egy masszív másfél perc. Lényegében végtelen óceánon hajón partizó playboy feeling egyetemes aláfestő zenéje. Amit egy perc után elvisz a zombi apokalipszis, és a deathcore. Imádnivaló. A záró Neon hasonlóan ütős refrénnel operál a Mindreaderhez. Viszont itt egy izmos '80-as évek diszkóhangulat bújik meg az elektronikus részekben. Igazából egy teljesen jó finálé. 

Állítom, hogy ez a fajta hirtelen minőségi és zenei ugrás nagyban köszönhető a csapathoz 2020-ban csatlakozó Nico Sallach-nak. Erőteljesen fiatalos, popos orgánuma van a srácnak, mely ehhez a mindent bele vegyesfelvágott zenéhez remekül passzol. Amit még külön kiemelnék, az az elektronikai rész, mely egyszerűen remekül van kitalálva. Egyrészt érezni, hogy nem egy közvéleménykutatás szülte őket, másrészt úgy vannak elhelyezve és kitalálva, hogy annak ellenére, hogy nagyon masszív retro-feeling járja át az egészet, mégis tud modern és már-már friss lenni.

Ami külön tetszett ebben az egészben, hogy látni az egész zenekaron, hogy szinte semmi stressz nincs, és egy nagy bulinak fogják fel az egész létezésüket. És ezt nagyon érzeni az egész lemezen. Talán ebben van az egésznek a varázsa. Sikerült kimozdítania a komfortzónámból. Kifejezetten felvillanyozó volt hallgatni ezt az albumot és teljesen biztos, hogy elő fogom még venni a jövőben. A magas pontszám meg maximálisan kiérdemelt. Nem igazán van, amibe bele tudok kötni. Van egy, azaz egy darab dal a tízből, mely nem annyira fogott meg, de így is bőven a jó kategóriába csúszik. Egyszerűen a "Tekkno" számomra a legnagyobb meglepetés eddig az évben. 

10/10