Ha elrugaszkodunk a hagyományosabb metalfelfogástól, találunk zenekarokat, melyek csak kapargatva közelítik meg a metalt vagy épp a rockzenét. Ilyen a norvég Maraton zenekar is, akik fúziós zenét játszanak és ebből csak egy összetevő a rockzene, annyira, hogy néha nagyítóval kell keresni, de ez még magában nem is lenne baj.

Az oslói ötösfogat egy fiatal zenekar, melyet Fredrik Bergersen Klemp (ének), Simen Hundere Ruud (gitár), Frank Nordeng Røe (dobok) Magnus Johansen (billentyűk) és Ruben Aksnes (basszusgitár) alkot. A Maraton ez idáig csak egy lemezt jelentetett meg 2019-ben "Meta" címmel, mely kicsit direktebb alternatív rock volt, a Muse és a Placebo irányvonalában. A friss anyag, az "Unseen Color" még ennél is tovább megy. A csapat kitolja a határait, az elektronika és a pop sokkal nagyobb teret kap, de megbújik ott mélyen az indie rock és szó szerint egy csipetnyi prog-rock is.

Az "Unseen Color" tíz tételt tartalmaz háromnegyed órában és annak ellenére, hogy könnyedebb muzsikáról van szó, nehéz róla beszélni. Nézzük is először a pozitívumait: az album nagyon jól összerakott, igényes muzsika, a hangszerek szépen illeszkednek egymásra, összhangban van minden. Igazán minőségi, kiforrott zenéről van szó, mindez szépen és elegánsan tálalva. Ha ilyen és ehhez hasonló popzenéket játszanának a rádiók, azt hiszem, nyugodtan hátradőlhetnénk, hiszen ez jó zene, tartalmas, előremutató, ellentétben a mai slágerekkel, melyek olyan primitívséggel bírnak, hogy szó szerint a hallgató érzi, ahogy butul. Na, de ez már más téma.

Sajnos árnyoldalai is vannak a lemeznek. Azért nem emelek ki és részletezek egy dalt sem a korongról, mert az egész túl egybefüggő, már-már egysíkú. Nincsenek hullámvölgyek, nincs katarzis, minden csak csordogál a saját medrében. Bármennyire is dallam- és ének-orientált az anyag, többszöri hallgatásra sem tudok kiemelni olyan részeket, melyek megmaradtak volna bennem. Ha nagyon meg akarom magam erőltetni, akkor a záró címadót tudnám mondani, de azt is csak azért, mert egy metalos riffel zárul a nóta és így maga a lemez is, de ennyi és semmi több.

A lemez végére a láthatatlan szín láthatóvá válik és sajnos az a szürke. A korong is gyakran válik unalmassá, mint izgalmassá. Viszont ha egyáltalán nem várunk tőle sokat és csak háttérzenének vagy rádió helyett funkcionál, akkor kellemesen tud hatni. Ezért is nehéz értékelni, egy megfelelőbb közegben biztos jobban tud érvényesülni, mondjuk a popzenei berkekben, csak hát túl sok popzenét én sem hallgatok.

Az anyag hangzása remek, Henning Svoren (keverés) és Joe Laporta (maszterelés) kitűnő munkát végeztek. A borító, mely Martin Kwamme és Ted Guhl munkája, hagy némi kivetnivalót maga után, de mégis illeszkedik a koncepcióhoz. Az "Unseen Color" október 7-én látott napvilágot az Indie Recordings jóvoltából.

6/10

Fotó: Sebastian Ludvigsen