Az elmúlt időszak legnagyobb hájpja a metalszíntéren a Jinjer és a Spiritbox mellett a Lorna Shore amerikai deathcore bandát kísérte (az előbbi két zenekar legutóbbi lemezeinek kritikája ITT és ITT olvasható): hogy aztán ez megérdemelten történt-e vagy sem, azt mindenki egyéni ízlése szerint meg is ítélheti, de ettől függetlenül kétségtelen tény, hogy a csapat észak-amerikai turnéjára percek alatt elfogytak a jegyek, illetve a brit koncertjeiket nagyobb helyszínre kellett költöztetni a megnövekedett érdeklődés miatt.
Pedig pár évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy végleg befellegzett a zenekarnak, mert sorra léptek ki a bandából a meghatározó tagok: 2017-ben Gary Herrera basszusgitáros távozott, 2018-ban Tom Barber énekes, 2019-ben Connor Deffley ritmusgitáros, ráadásul a Barber helyére érkező CJ McCreery rövid időn belül igen kellemetlen zaklatási ügybe keveredett, így tőle is megvált a csapat. A Lorna Shore végül Will Ramos frontembert igazolta le a Monument Of A Memory, illetve az A Wake In Providence soraiból. A pandémia és lezárások őket sem kímélték, ám végül 2021-ben kijöttek a To The Hellfire című új dalukkal és innen kezdődött az őrület.
Körülbelül két évvel ezelőtt már érződött és mi is írtunk róla, hogy a deathcore szép lassan kezdett beleállni a földbe. Az ide sorolt együttesek egy része csendben más, rockosabb vagy poposabb vizekre evezett (Whitechapel, Bring Me The Horizon), míg mások új irányokat keresve kialakították a szimfonikus blackened deathcore alstílust (Shadow Of Intent, Carnifex). Nos, a Lorna Shore is ide sorolt be, csak éppen két szinttel feljebb lépve. Az október 14-én a Century Media kiadó gondozásában "Pain Remains" címmel megjelent negyedik soralbumuk hallatán kapásból megállapítható, hogy vagy két ligával feljebb játszanak ma már ők, mint fentebb említett pályatársaik.
A Lorna Shore produkcióját körülölelő felhajtás egyértelműen Will Ramos énekesi teljesítményének köszönhető. Valóban embertelen, amit művel a torkával: mindenféle megerőltetés nélkül hozza a death metalos hörgést, a blackes rikácsolást, a középregiszteres metalcore üvöltözést, valamint azokat a hihetetlen disznóvisításokat, melyeket szerintem egy borsodi böllér is megsüvegelne bármikor.
Nos, a fokozott érdeklődést a kiadó is érezhette, mert a "Pain Remains" hallhatóan nagy költségvetéssel készült, nem igazán spóroltak semmivel. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: atmoszferikus billentyűsök, valódi kórus (vegyes- és gyermekkar), no meg szimfonikus zenekar, rendesen megdörren minden, habár a korong hangzása nem mentes a mostanában divatos, dinamikátlan, középsávra lemetszett megszólalástól és az egyes hangszerek egyformán maxra kitolt keverésétől. Azonban mivel a Lorna Shore célközönsége már csak ezt a szintetikus, digitális, triggerelt hangzást ismeri, ezzel sincs különösebb gond.
A kissé több, mint egyórás lemez tíz tételt tartalmaz, szóval nem aprózott el semmit a brigád: azonban az a határozott érzésem, hogy túlságosan sok a csili-vili és valamivel kevesebb a tartalom. Fogalmam sincs, hogy miért érzi kötelezőnek bármelyik metalbanda latin nyelvű kórusok és szimfonikus hangszerelés használatát akkor, amikor epikus akar lenni. Ráadásul teszi ezt a leginkább giccses módon: a "Pain Remains" nem egy tétele kínosan emlékeztetett a kései Nightwish vagy éppen a Powerwolf produkciójára, pedig már náluk is általában a kreatív kifulladást próbálta leplezni ez a fajta parasztvakítás.
Pedig vannak állat jó tételek is szép számmal: a Soulless Existence kellemesen atmoszferikus, elszállós hangulata, az Apotheosis már említett Nightwish-refrénje kifejezetten jó, ámbár személy szerint nem érzem kompatibilisnek az érzelemdús epikusság és a malacröfögés párosítását, mert belőlem leginkább kontrollálhatatlan röhögést hoz ki a dolog.
Azonban sok olyan nóta is sorakozik itt, melyet bizony már hallhattunk valamelyik 20xx-es Cradle Of Filth- vagy éppen Dimmu Borgir-korongon, azaz minden látszat és hozsannázó nemzetközi kritikai lelkesedés ellenére a Lorna Shore nem találta fel a meleg vizet, mindösszesen annyi történt, hogy a deathcore-színtérbe a konkurenseinél sokkal sikeresebben építette bele a szimfonikus black és power metal elemeit.
Nem akarom megbántani a deathcore-rajongókat, de számukra a szimfonikus-kórusos hangszerelés számíthat újdonságnak, ám már a metalon belül sem az vagy már öt évtizede (ha jól emlékszem, a Deep Purple indult el hasonlóval anno 1969-ben a "Concerto For Group And Orchestra" című hibrid-művével, szóval azért ne kiáltsunk egyből Nobel-díjat a társaságnak). Az kétségtelen, hogy a háromtételes címadó szám első része, a Dancing Like Flames brutál erős és a feldolgozott téma miatt is valódi érzelmeket képes átadni a hallgatónak (lásd a klipet). De az említett szerzeményeken kívül a korong nagy része nekem bizony tisztes iparosmunkának tűnik, hiába üvölti ki a lelkét is Will Ramos.
Szóval vegyesek az érzéseim a "Pain Remains" kapcsán: ami rajta jó, az tényleg jó, a többi viszont még csiszolásra szorul. Át kéne gondolni a totálisan extrém vokál (disznóvisítás) és a megcélzott érzelmi hatások között fennálló, már említett ellentmondást, mert ez így tényleg kontraproduktív. De mivel ez a zenekar első ilyen jellegű albuma, a jövőben minden bizonnyal finomításra kerülnek majd a dolgok.
7,5/10
