Sok gondolkodnivalónk van azon, hogy mi is a metal- vagy rockzene ma, 2021-ben. Mindenkinek van egy elképzelése erről, ez él a fejében, ehhez viszonyítja a legújabb bandák produkcióját: azt tudjuk, hogy a körülbelül huszonöt éves korunkig sűrűn hallgatott zenék ragadnak be igazán, ezeket később hatásaiban már semmi sem közelítheti meg.
Ennek megfelelően alakul ki természetszerűleg a régivonalas és az új iskolát követő rockrajongók generációs és ízlésbeli ellentéte. Azonban abban talán megegyezhetünk, hogy a rockzene gitáralapú muzsikát jelent elsősorban. De most, amikor a hiphop és a kortárs elektronikus pop teljes mértékben teret nyert, a hangszerek totálisan elvesztették szerepüket és egyáltalán a jelentőségüket is, hiszen mindent lehet emulálni digitálisan (magát az énekhangot is, ugye?), belenyugodjunk-e abba, hogy olyan zenekarokat nevezzenek szakírók és iparági főmuftik rockzenének, melyek hallatán harminc-negyven éve ez senkinek sem jutott volna az eszébe (lásd Imagine Dragons és társai)?
A metal még speciálisabb helyzet, mert ez még a rockzenén belül is kifejezetten konzervatív közeg, de a korszellem változása, illetve az új stílusok és a külső hatások betörése ezt a szcénát sem hagyta érintetlenül. Mindezt csak azért hoztam fel, mert az egyik legnagyobb nemzetközi internetes metalmagazin olyan ömlengő kritikát fogalmazott meg a kanadai Spiritbox debütalbumáról, mely a Rise Records gondozásában szeptember 17-én jelent meg "Eternal Blue" címmel és ebben olyan kijelentéseket tett, hogy még ma is fogom a fejem. Lássuk: "a Spiritbox megmutatja, hogyan kell szólnia 2021-ben a metalnak", no meg "az Eternal Blue ugyanolyan forradalmi lemez, mint a Cowboys From Hell vagy az első Slipknot-korong és a metalszíntér ezután már sosem lesz ugyanaz."
Ilyen eget rengető nyilatkozatok után, illetve a csapatot övező felhajtás miatt bennem mindig óhatatlanul kialakul valamiféle önkéntelen ellenérzés és fokozottan óvatosan közelítek az adott előadóhoz. Nem volt ez most sem másképp, de mire vagy tizedjére hallgattam végig a kanadaiak anyagát, el kellett ismernem, hogy egy végtelenül profi, minőségi anyag ez és csak azért nem ájulok el tőle, mert egész egyszerűen egy másik generációhoz tartozom és a fejembe beégett zenemintáim megakadályoznak ebben.
A csapatot még 2016-ban alapította meg a Courtney LaPlante énekesnőből és Mike Stringer gitárosból álló házaspár, hozzájuk csatlakozott később Bill Crook basszusgitáros és Zev Rose dobos. LaPlante elképesztő hangi adottságokkal rendelkezik: hardcore punkból eredeztethető fejhangú üvöltözése atom módra agresszív, míg nagyon szép tiszta hangja is van, ráadásul ez mentes mindenféle nyafogós popmanírtól, ami nálam egyből tíz pluszpont.
A zene pedig a leginkább a nagyon ízléses modern pop-rockzene és a Tesseract, az Architects, a Fallujah és társai által képviselt djentes, tördelt, poliritmikus kortárs progresszív metalcore házasításaként írható le, nyakon öntve mindezt egy jó adag elektronikával meg némi deathcore sikálással és riffeléssel. Így azt a hatalmas nagy rockzenei forradalmat, melyet a fentiekben idézett magazin leírt, nyugodtan kidobhatjuk az ablakon, mert egyrészt a Jinjer már jó pár éve csinálja ugyanezt, másrészt itthon is számtalan feltörekvő banda (Nova Prospect, Tiansen, Orient Fall például) játszik ilyen zenét, melyekről számtalanszor írtunk mi is a Rozsdagyár hasábjain.
A nyitó Sun Killer mutatja meg azoknak a daloknak a sémáját, melyben a tiszta énekes, popos dallamvezetés viszi előre a sodrást: ezek kellemes számok, a lemez kétharmada ilyenekből áll. Ezeknél a gitár szerepe a súly és az alapozás megadása. A másik séma a beton durvulatoké, ennek mintapéldája a Yellowjacket, melyben Sam Carter, a brit Architects énekese vendégszerepel, de ilyen még a Holy Roller és a Silk In The Strings is. A fennmaradó darabok amolyan vegyesfelvágottak, azaz a dallamos, szép részek után menetrendszerűen megérkezik a djentes darabolás.
Aki az énekesnő hangi adottságaira kíváncsi, annak a nagyon nyugodt, kellemes The Summit című tételt ajánlanám, mely alatt ott muzsikál a modern gitár-elektronika alappáros, de mégis van egy elégikus atmoszférája. Az egész album úgy szól, mint az álom: gyönyörű a keverése, telt, kiegyensúlyozott, kifejezetten kellemes a fülnek, de az egész lemezről általában elmondható, hogy hihetetlen profizmussal és magabiztossággal készült.
Az kétségtelen, hogy a Spiritbox debütalbuma nem jöhetett volna ki tíz évvel korábban sem, nemhogy mondjuk 1988-ban, ellentétben a mai metalkiadványok döntő többségével. Ebből a szempontból valóban megkérdőjelezhetetlen tény, hogy ez 2021 hangja: hogy aztán a metalrajongók régebbi generációja (mely a döntő többséget adja a stílus folyamatos népszerűségvesztése miatt) mennyire képes ezt egyáltalán metalként elfogadni, arról erős kétségeim vannak. De az "Eternal Blue" egy kiemelkedő, mai kortárs album, hívjuk bárminek is: rockzene ez vita nélkül, a zenekar népszerűségének berobbanása pedig elég egyértelmű választ ad a kétkedőknek.
9/10
