Az amerikai metal underground legmélyebb rétegeiben tetten érhető két mikroszabály. 1. Az oregoni Portland földjén nagyszerű muzsikák teremnek. 2. Ha a Botanist és a Lotus Thief jelenlegi vagy korábbi tagjai összeadják kreatív erőiket, abból fenséges dolgok születnek. Ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindent, menjetek, hallgassátok az új Forlesent!

A Forlesen 2016-ban jött létre, zenéjük a doom-drone-ambient-black metal vonalán helyezhető el, vagyis meglehetősen széles zenei stíluskészletből merít. Ez manapság, ha nem is elengedhetetlen, de meglehetősen természetes sajátossága az underground színtérnek. A mai zenei közegben lassan mindenféle stílustársítást is kipróbáltak, nehéz kitűnni, gyökeresen újat mutatni. A metal jövőjével kapcsolatos cikkekben visszatérő gondolat, hogy kevés új arénabanda születik, az arénakoncerteket jobbára a régi nagyok viszik. Engem ez sosem izgatott különösebben; az arénás szint alatt is bőven akad jó zene, ha pedig az ember igazán mélyre merül (vagy szerencsés csillagzat alatt kattog a YouTube véletlengenerátora), időről időre rendkívül izgalmas csemegékre bukkan.

És amíg olyan király együttesek élnek és alkotnak, mint a Forlesen, addig nem is parázok attól, hogy ez másként lenne.

A Forlesen első albuma („Hierophant Violent”) 2020-ban jelent meg, és az érdekes jelző a legbanálisabb, mellyel jellemezhető. Mindösszesen két, 18 perc körüli, alapvetően a drone és az ambient stílusjegyek által uralt dalból áll ez a lemez, melyen egyszerre érződik a kísérletezés kiforratlansága és a kibontakozni vágyó kreativitás. Az új anyag, a "Black Terrain" – az I, Voidhanger Records terjesztésében – mind a kiforrottság, mint a kreativitás terén komoly előrelépést mutat.

Ez a lemez négy dalból áll, hosszában, stílusában, tempójában, hangulatvilágában jól passzol elődjéhez. Többségében belassult, merengős, már-már meditatív tételek invitálják borongós, de mégis lélekemelő utazásra a hallgatót, és miközben a Forlesen markáns zenei jellegzetességei eltéveszthetetlenül érzékelhetők az albumon, a változatosságra sem lehet panasz.

A Black Terrain első száma, a Strega az első volt, amit a megjelenés előtt már közzétett az együttes, és ezt a számot tekinthetjük az album egyfajta védjegyének. Monoton, mégsem unalmas, 19 perces balladamonstrum fogadja a hallgatót. Lehetne pufogtatni olyan közhelyeket, hogy merész húzás ekkora tétellel kezdeni egy albumot, de egyrészt messze nem abban a ligában játszunk, ahol ennek jelentősége volna, másrészt kit izgat ez 2022-ben? A Strega amúgy nem különösebben nehezen befogadható darab. Megérdemli a figyelmet, mert dallamai, lassú váltásai gyönyört okoznak a fülnek, és ha az ember nem akar odafigyelni, körülbelül a hetedik perctől úgysem lesz más választása.

A dal szerkezete kristálytiszta, szinte már butuska: a tiszta férfiéneket a nekivadult, szólóval is dúsított középrészben Agalloch-szerűen suttogó hörgés követi, majd a kavargó érzelmi örvény levezetését egy csendes hangszerelésű szakasz kíséretében Bezaelith angyali, kántálásszerű altja kíséri végig, a hallgató pedig könnycsorgatva fog beleszerelmesedni ebbe a fenséges muzsikába és ebbe a páratlan énekesnőbe-zenészbe. Ja, amúgy a szöveg is király. (Nem) mellesleg szólva a Strega azért is tekinthető a Black Terrain védjegydalának, mert igencsak észlelhető rajta az együttes – eredményes – törekvése, hogy időnként fogós dallamokkal támogassa meg éteri zenéjét.

No, természetesen senki ne számítson slágerparádéra. Erre eddig sem volt ok, és ezután sem lesz. A Black Terrain címadó dala egy csaknem teljesen instrumentális szerzemény. Perverz módon, a maga szűk kilenc percecskéjével ez a legrövidebb tétel a lemezen. Fojtogató, baljós zajok és Holbein haláltánc-grafikáit idéző dobolás terheli hallójáratainkat, és néhány perc elteltével ellenállhatatlanul azt érezzük, hogy sötét, kopár, kietlen vidéken bolyongunk, sokkal kietlenebben, mint ahol a csipetnyi tarot-szimbolikával is megtoldott – ne hallgassuk el a nevét: Benjamin A. Vierling vizuális zsenijét dicsérő – borítón látható földműves éppen magot vet. És bármennyire is imádjuk Bezaelith hangját, mely természetesen itt is zseniális, nem teszi vidámabbá ezt a darabot.

A Black Terrain nagyszerűen el lett találva, és akár kétszer ennyit is elbírnék vészjósló dobolásából és zúgásából, ám egy hirtelen feszültségfokozást követően a lemez átcsap a legelvadultabb tételbe, a Harrowed Earth-be, mely egy tőrőlmetszett modern black metal szerzemény, csak éppen 12 és fél percben előadva. Ez az a pillanat, amikor a Forlesen hamisítatlan metalba csap át, viszont egyúttal épp ez a legkevésbé izgalmas szakasza is a lemeznek. Nyilvánvalóan nem rossz ez a dal sem, de nem különösebben izgalmas, nem vonzza be úgy a hallgatót, ahogyan azt a többi szám teszi. No, azért nehogy azt higgyük, hogy bármilyen módon rossz cucc lenne ez – egyszerűen csak hagyományosabb metalzenei elemek alkotják, mint a többi dalt, és ebből kifolyólag kevésbé kiugró.

De azért azt hiszem, a black stílus kedvelői szeretni fogják Ascalaphus eszement vijjogását és az elfajzott döngetést, amit a hangszeres szekció művel. Vagy legalábbis gondolom, hogy az ex-Botanist-tag Ascalaphus felel az extrém énekért, mert más vokalistát nem látok feltüntetve a tagságban, azt pedig merem gyanítani, hogy ez az elvetemült károgás nem Bezaelith torkából préselődik ki. Azért a dal második felében ez utóbbi is tiszteletét teszi, hogy rövid fellélegzést adjon, mielőtt ismét beleveszünk a torz riffek és a bugyorgó hörgések tengerébe, meg a kissé fárasztóvá váló témaváltásokba.

A végső megnyugvást a maga röpke 18 percecskéjével a Saturnine szolgáltatja. Egy aprócska túlzással azt is lehetne mondani, hogy a két dalóriás, a Strega és a Saturnine keretbe – vagy a méretarányokra tekintettel mondhatjuk úgy is: présgépbe – foglalja a lemezt. A zárótétel maximálisan adekvát kontrasztot képez a harmadik dal süvöltő káoszával szemben, csillapító morajlása, majd békés dallamvilága érzékletesen tudatja velünk, hogy valami véget érni készül, és csakhamar megpihenünk az iménti katarzist követően. Azért a gitáros – fogalmam sincs, hogy a három közül melyik – nem hagy bennünket ízes szóló nélkül, mielőtt végérvényesen búcsút veszünk egymástól.

A Forlesen elképesztően jó lemezzel jelentkezett 2022-ben. Csak a magam nevében beszélhetek, amikor azt mondom, a "Hierophant Violent" után azért nem lehetett rosszra számítani, de ez az album tényleg nagyon értő módon lett összeállítva. Minősítetten kreatív alkotók dolgoztak rajta, két rendkívül unikális formáció tagjai, illetve ex-tagjai. Igen markánsan érezhető a lemezen az, hogy a szerzők tudták, mit miért írnak. Azt a zenekedvelő közeget, amelynek a Forlesen által képviselt stílus szól, aligha fogják elriasztani a terjedelmes dalhosszok, de nem is érdemes megijedni, mert a műfajhoz képest egészen befogadható lemez született.

9/10

Szerző: Thasaidon (zothique.blog.hu)