A Slipknot részletes bemutatásától most eltekintenék. Egyrészt mert ezt 2019-ben a "We Are Not Your Kind" lemeznél megtettem (a cikket ITT olvashatod), másrészt szerintem még azok is hallottak róluk, akiknek a metalhoz csak érintőlegesen vagy semennyire sincs közük. Egy nagy csapat ijesztő maszkokban tomboló figura, akik biztos, hogy rossz hatással vannak a fiatalokra. Ennyit biztosan már mindenki hallott róluk. Ha mégsem, akkor a neten több anyagot talál róluk, mint égen a csillag.
Egy dolog teljesen biztos: egy új Slipknot-lemez mindig nagy eseménynek számít, és képes masszívan átrajzolni az adott év metalfelhozatalának domborzatát. De nem szaporítanám tovább a szót. Nézzük, hogy a "The End, So Far"-nak sikerül-e ez az átrajzolási folyamat vagy sem.
A lemez címének leleplezése után szinte egyből megindultak a találgatások, hogy mit is takar A VÉG, EGYELŐRE. Egyrészt ez az utolsó Slipknot-lemez a Roadrunner gondozásában (állítólag), másrészt még a brit tudósok sem tudják, mire gondoltak a költők, ugyanis mindennek hangzik ez a lemez, csak egy lezárásnak nem. Szögezzük le előre: a "The End, So Far" nem rossz lemez, és bár a következő bekezdések után úgy tűnhet, hogy utáltam ezt az anyagot, erről szó sincs. Tipikusan a két szék között a földön eset, de a végére majd kikristályosodik.
A nyitó Adderall leginkább a "Gray Chapter"-ös XIX-hez hasonló, atmoszférikus, dallamos tétel, kifejezetten Corey hangjára szabva. Kellemes felvezetés, mondjuk az is igaz, hogy a tónusa egy pillanatra nem marad meg a lemez további részében. Az ezt követő The Dying Song (Time To Sing) egy elég bombasztikus tétel. Leginkább az "All Hope Is Gone" lemez vonalán mozog, és egyébként ez a vonulat lesz a későbbiekben is a jellemző. Most elmaradnak az ilyen "olyan, mintha az IOWA és a Vol. 3 keveréke lenne" maszatolások. Egyikhez sincsen semmi köze ennek a lemeznek. Sőt, igazából ez a majdnem egy óra egy Slipknot esszencia. Minden megoldás ismerős és már legalább egyszer kipróbált. Van itt kaotikus thrash-es vetület a debütalbum környékéről, death metalos megoldások az "IOWA"-ról, progresszív dallamközpontúság a "Vol 3".-ról, meg ezeknek a keveréke, ami az "All Hope Is Gone"-t idézi, a hangzás viszi tovább az előző két album örökségét, csak most tekertek egyet rajta.
Röviden, sok újdonság nincs a nap alatt. Ami van, az inkább az összképben tetten érhető, mintsem úgy dalonként. Ezalatt azt értem, hogy minden eddiginél bátrabban vegyítették a már meglévő elemeket. Amit hallunk, az nem unalmas, és van néhány kifejezetten erős pontja a lemeznek. Ilyen például a nyomasztó atmoszférájú Acidic, a hiperagresszív H377, a lassan építkező Finale, vagy az előzetesen, a média által Type O Negative vibe-osnak hangoztatott (bocsánat, ez egész egyszerűen nem igaz...) Yen.
Akkor mégis mi a probléma ezzel a lemezzel, ha eddig szinte csak jókat mondtam? Ez is az összképben keresendő. Az előző lemeznél már említettem, hogy számomra a Slipknot varázsa mindig abban volt található, hogy nem tudtam, mit várjak tőlük. Ez a tendencia 2014-ben megszűnt. És sajnos ennek a nyomát viseli magán ez az album is. Kicsit olyan, mintha mostanában kisebb-nagyobb változtatásokkal, de újra és újra ugyanazt az anyagot adnák ki. Lesz, aki nem fog velem egyetérteni ebben, de ki merem jelenteni, hogy valahogy ez a természetes progresszió, ami 2008-ig jellemezte a zenekart, ez mára teljesen megszűnt.
Ugye a cikk lején említettem, hogy olyan ez az album, mintha két szék közül a földre esett volna. Engedjétek meg, hogy ezt kifejtsem. Összképében nem rossz lemez, inkább egyfajta középszerűség uralja az egészet. Nagyon a régi önmagukra építették ezt az egészet, és bár vannak újítások, azok nem elég markánsak és gyakoriak ahhoz, hogy maga a produktum frissnek hasson. Inkább csak egy újabb lépés a már megkezdett ösvényen. Ez persze önmagában nem baj, rengeteg zenekar csinálja ugyanezt. Viszont ez esetben a régi rajongók kapnak egy ugyanolyan albumot, mint az elmúlt nyolc évben bármikor, és így őket is egyre nehezebb megtartani, viszont pont emiatt a maradiság miatt új rajongókat nem fog bevonzani a lemez. Emiatt kicsit céltalanná, kicsit középszerűvé válik az egész.
Mélyebben nem mennék bele a zenészek teljesítményébe. Kilenc embert végigelemezni elég nagy meló lenne és elég száraz is. Aki már hallott lemezt tőlük. az tudja, hogy mire számítson. A profizmus és a tehetség továbbra is ott van. Mondjuk, azt hozzátenném, hogy Corey hangja, amennyit nyert tiszta ének fronton, annyit bukott hörgésnél, ami már az előző lemeznél is érezhetően egy kicsit megvolt fáradva, de most már tényleg olyan az egész, mint valami nagyon berekedt kiabálás. Nem hallgathatatlan, de sanszosan nem ő lesz a Bloodbath következő énekesjelöltje.
Komolyan gondolkodom, hogy van-e értelme verdiktet írnom. Lényegében az egész cikk az. Rossz lett az új Slipknot? Nem. Jó lett az új Slipknot? Nem, bármennyire is szerettük volna. Akkor milyen lett? Már mondtam, középszerű. Ha képtelen vagy kihagyni bármit is, amire rá van írva, hogy Slipknot, akkor ezt is szeretni fogod.
Viszont úgy őszintén senkinek sem tudnám ajánlani. És ez nekem fáj a legjobban, mert az én fiatalkoromat is nagyban meghatározta ez a csapat. Ettől függetlenül rettenetesen kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő, mert az helyzet állt elő, hogy egy komolyabb vérfrissítés ugyanannyira rájuk férne, mint elgondolkodni rajta, hogy talán ideje letenni a lantot.
5/10
