A modern metalcore amerikai zászlóshajója, a We Came As Romans már öt éve nem jelentkezett új albummal és ezen nincs is mit csodálkozni: a 2017-es "Cold Like War" lemezt követően 2018-ban drogtúladagolás következtében elhunyt énekesük, Kyle Pavone és a zenekar nem igazán tudta túltenni magát a veszteségen. Turnéra mentek ugyan, illetve kiadtak két önálló szerzeményt is kislemezek formájában, de már a haláleset után azonnal leszögezték, hogy nem fogják pótolni mással a tiszta énekért felelős frontembert.
Október 14-én aztán a SharpTone Records gondozásában megjelent a várva várt hatodik stúdióalbumuk "Darkbloom" címmel: Josh Moore gitáros szerint az egész lemez minden dala annak különböző aspektusairól szól, ahogy próbálták feldolgozni társuk halálát, így afféle önterápiaként is felfogható a korong.
A tíztételes anyag meglehetősen rövid: harminchét perc mindösszesen, azaz tökéletesre csiszolt három-három és fél perces szerzemények sorakoznak itt és az már első hallgatásra is megállapítható, hogy meglehetősen sötét hangulatú a lemez, de valahogy a düh dominál itt, semmint a melankólia vagy a szomorúság.
Olyan az egész, mintha a zenekar tagjai ki akarták volna magukból üvölteni és lökni azt a traumát, mely érte őket. Ez tökéletesen érthető és művészi szempontból akceptálható is, de korántsem lett így könnyű hallgatnivaló az album és én sem energiával feltöltve álltam fel a lejátszó mellől a végén.
A We Came As Romans óriási pechje, hogy pályatársa, a The Devil Wears Prada nemrégiben adta ki az év metalcore, de talán modern metal albumát is (a "Color Decay" kritikája ITT olvasható) és önkéntelen is ahhoz az anyaghoz voltam kénytelen hasonlítani a "Darkbloom" dalait. Természetesen eltérő karakterű lemezekről van szó, de a stílus teljesen megegyezik: elektronikával és pophatásokkal bőven megtámogatott, modern metalcore mindkettő, ám a hangsúlyok teljesen máshol vannak.
Ahogy a fentiekben már említettem, a We Came As Romans húzósabb dalai sokkal súlyosabbak és agresszívabbak: a nyitó és egyben címadó tétel refrénjében hiába húzódik meg egy ó-ó-ózós csordakórus, az egész dalt áthatja az a sötét atmoszféra, mely miatt nem nagyon tud kibontakozni a nóta. A Daggers című darabban teljesen felesleges és leginkább csak a korszellemnek, no meg a trendeknek való megfelelés miatt szerepel egy rapbetét, a Doublespeak pedig egyfajta elektronikus noise és deathcore vegyesfelvágott, számomra talán a korong leggyengébb pillanata.
Furcsa módon pont a poposabb és egyben érzelmesebb számok sikerültek erősre: a Golden a pop és a djentes, poliritmikus riffelés keresztmetszetében található, a záró Promise You vegytiszta popballada, ám a legkiemelkedőbb szerzemények egyértelműen a One More Day, melyben végre megérkezik az a felemelő energialöket, melyre addig hiába vártunk, aztán a The Anchor, mely alapvetően fájdalmas, szomorú hangulatú, de mégis sodor magával, végül pedig a remek Holding The Embers, melyet szerintem a csapatnak a korong slágereként kellett volna felvezetnie.
Összességében tehát a korong fele kiemelkedően jó, a maradék 50% pedig leginkább a zsánerbe illeszkedő és számomra meglehetősen céltalannak tűnő zúzás, mely egyáltalán nem marad meg a hallgatóban. Úgy érzem, hogy amit a banda megcélzott, azaz a veszteség feldolgozását valahogy az érzelmesebb nóták sokkal jobban és pozitívabb módon oldották meg, mint a túlságosan keménykedőre vett számok, melyekben nem sok zenei kapaszkodót találhatunk.
Természetesen az amerikaiak, ha akarnának, sem tudnának kifejezetten rossz vagy gyenge albumot kiadni a kezeik közül, de most úgy érzem, mintha egy kicsit maguk sem tudták volna eldönteni, hogy merre van az arra. Féloldalas anyag lett ez, melynek egyik fele működik, a másik fele meg leginkább zavarba ejtő. Arra felesleges is lenne szót pazarolnom, hogy a We Came As Romans szintjén már abszolút profi a hangzás, a stúdiós és produceri munka: minden klappol ezerrel, csak magát az alapkoncepciót érzem kissé félrefutottnak.
8/10
