Kicsit elkapott a nosztalgia érzete, mikor a Sleeping With Sirens új albumát hallgattam. A kétezres évek elejét jutatta eszembe, megboldogult tinikoromat, mikor még a televízióban a különféle zenecsatornákat füleltem és akkor hallottam ilyen zenéket és nagyjából utoljára is.
A csapat ezidáig ismeretlen volt számomra és nem is tudtam meg sokat róluk, így eléggé meglepett, hogy a 2009-ben alakult amcsi brigádnak a "Complete Collapse" már a hetedik nagylemeze. Stílusát tekintve valahol a pop-rock, post-hardcore, emo keveréke. Innen is van a nosztalgiafaktor: anno mikor először találkoztam ezzel a dologgal, végig az volt a benyomásom, hogy nagyjából rockzene ez, de mégsem. Valahol kapudrog ez: aki nem ismeri a rockzenét, annak üdítően fog hatni és keménynek, akit meg elkapott a zene, de pont a keménységet hiányolja, az hamar tovább fog evezni súlyosabb vizekre.
Akár retro-szinten, akár nem, de úgy tűnik, él és virul a stílus és ennek a "Complete Collapse" a bizonyítéka. A lemezre tizenkét nóta került fel, melyek hozzák, amit kell: bevált recept alapján íródott rádióbarát, sláger-orientált, háromperces szerzemények. A korong első felén a mainstreamebb, poposabb irány a mérvadó, a második felén jobban kidomborodnak a rockosabb tételek és a metalosabb hangzás.
Az album nem árul zsákbamacskát, már a nyitó Tyrants bemutatja, hogy mire is számíthatunk és lényegében ebben a dalban benne van a csapat egész eszköztára, úgyhogy ha már az első nóta nem tetszik, jobb, ha messziről elkerülöd a lemezt, mert hosszú lesz a fennmaradó negyven perc. Se nem rossz, se nem jó dal, olyan tipikus, melyből már készült ezer másik a szférában. Sajnos ezek alkotják a lemez gerincét: a Crosses, a Be Happy, az Apathetic, szinte mindegyik egytucat. Viszont a Let You Down és a Mr. Nice Guy kimondottan jónak tekinthető.
Vannak kissé különcebb dalok is, melyek már ízlés dolga, hogy kinek hogy fekszik. A címadó, valamint a Family Tree igazi popnóták, még fülbemászóbb refrénnel. Az Us már a lemez rockosabb oldalát erősíti és ezidáig kellett várni, hogy kapjunk egy épkézláb riffet, mivel hiába voltak keménykedős részek már korábban, azokat inkább csak maszatolásnak lehetett nevezni. A Ctrl+Alt+Del és a Bloody Knuckles számít a korong legkeményebb tételeinek, de nyilván csak a srácok mércéjével mérve. A záró Grave meg egy akusztikus darab, de itt jócskán megcsordult az amúgy is jellemző túlgiccsesedés.
A "Complete Collapse" dalait érezhetően Kellin Quinn énekes hangterjedelmére és képességeire írták. Quinn hangja mondhatni változatos, többségében énekel, néhol screamel, de olykor olyan magas és ripacskodó a hangja, mintha egy tinilány vernyákolna. Öröm az ürömben, hogy nem kevés vendégénekes működik közre a dalokban, többek között: Spencer Chamberlain, Charlotte Sands, Dorothy (nem a magyar Gere Dorottyáról van szó). Viszont hiába ez a sok közreműködés, ha legtöbbször igazából észre se lehet venni, hogy ki is énekel, annyira egybefolynak.
Őszintén szólva nehéz volt szubjektíven tekintenem a lemezre. Ékes bizonyítéka annak, hogy én soha nem hallgatnám, de valahol meg tudom érteni azt, aki mégis. Mindent a saját nemében kell vizsgálni és úgy látom, ebből a zenei közegből kihozták azt, amit lehetett, persze nem spóroltak a klisékkel, a giccshalommal, a pózerkedéssel (a klipek a legjobb bizonyítéka ennek), de valahol ezek is a stílus sajátosságai.
Ez a zene elsősorban a tiniknek szól: teljesen el tudnám képzelni egy középsuliban játszódó romantikus-vígjáték betétdalaiként. Valamint azoknak, akik rádióból vagy zenecsatornákban találják meg kedvenceiket, hisz szűz fülnek még minden zene új, de nyilván egy veterán metalrajongónak a "Complete Collapse" semmit nem ad és semmit nem mond. A lemez hangzása friss, modern, abszolút jól szól, az albumborító is telitalálat. A "Complete Collapse" október 14-én jelent meg a Sumerian Records jóvoltából.
6/10
Fotó: Ashley Osborn
