Kiberpunk-rajongók, figyelem! Eljött a ti időtök! Idén ránk szabadult egy olyan zenealbum, mely egyszerre egy elképzelt sci-fi mozinak a betétzenéje, egy kába pillantás a XXI. század lehetséges folytatásába, összművészeti kollázs és elektronikus rock-talpalávaló. Valahol a Nine Inch Nails és Prodigy között kóválygó bio-drogos, nagyrészt instrumentális flash-élmény. Számomra a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy a Golconda duó magyar.
A kalandom ezzel az albummal úgy kezdődött, hogy egy álmos délelőttön betettem a konyhai CD-lejátszóba a HammerWorld-mellékletként megkapott Golconda-lemezt, hogy mosogatás közben legyen valami zene. Rápillantottam a borítóra, mondtam magamnak, hogy „nem ismerem ezeket, de mosogatáshoz szinte bármi jó”. Aztán bő egy perc múlva már headbangeltem és ugráltam a bizsergető elektronikus dallamokra, torzított effektekre és fürge dobritmusokra. Mire az egész album lement, addigra meg már biztos voltam benne, hogy ez a kiadvány megér egy jó kritikát.
A Golconda tagjai Hámori Dávid dobos a Fish!-ből és Auer Bence sampleres/gitáros. A Fish! eleve jó ajánlólevél, elvégre a magukat ironikusan hardpopnak nevező rockzenekar intelligens, szórakoztató és átgondolt zene-bonbonokat szór a közönségbe. Szóval már előre számítani lehet arra, hogy a Golcondában minőségi és alaposan csiszolt zene lesz. Elmondhatjuk, hogy ez egy konceptalbum, mely évszámokkal, jövőbeni beszélgetésekként megcsinált tételekkel a század maradékára vázolt fel egy lehetséges, de kellemetlen alternatívát. Mondjuk, én nem várom el egyetlen zenekartól sem, hogy kizárólag konceptalbumokban gondolkodjon, hiszen tökre rendben van az is, ha írnak 8-18 dalt különböző inspirációk alapján és összerakják. De a "Posterity" korongnak (jelentése: utókor) nagyon jót tesz az átgondolt szerkesztés.
Azok számára, akik nem ismernék a cyberpunk kifejezést: ez a tudományos fantasztikumnak egy olyan alzsánere, mely a közeljövő emberi társadalmát célozza, a technológiai fejlődés mellett pedig kiemelten foglalkozik a várható társadalmi változásokkal. Az izgalom lényegét nem a lézerfegyverek és más naprendszerekbe történő utazások jelentik, hanem a főleg a Földön és legfeljebb a környező néhány égitesten folyó cselekmények, bűnözés és a kisemberek mindennapi küzdelmei az államok feletti megacégekkel.
Mindezek számos pszichológiai jelenséget is magukkal hoznak, köztük az emberi testbe épített kibernetikus eszközök által okozott énkép-változásokat vagy az ember viszonyát a különböző szintű mesterséges intelligenciákhoz. A lehangoló kiberpunk jövőkép alapját olyan popkultúrális és széles ismertséget elért szerzők képezik, mint például Philip K. Dick vagy William Gibson, de az igazi áttörést a filmipar hozta olyan blockbusterekkel, mint a Szárnyas fejvadász, a Robotzsaru- és a Terminator-filmek, az Emlékmás (mely egy Philip K. Dick-novella alapján készült), Johnny Mnemonic (Keanu Reeves főszereplésével), a Mátrix-filmek (szintén ő), a Dredd bíró és a Tron. Ha animékre vagytok kíváncsiak, akkor az Akira és a Páncélba zárt szellem című alkotásokat szívesen ajánlom figyelmetekbe, az utóbbiból játékfilm is készült Scarlett Johansson főszereplésével. Könyvalapú szerepjáték formájában („Cyberpunk 2020”) én 1998-ban is találkoztam vele és azonnal elvarázsolt. Kuriózumnak nevezhető a kiberpunk összekovácsolása a fantasy-vel a Shadowrun nevű, könyvalapú szerepjátékban. Több videojáték is kapcsolható a kiberpunkhoz, ezek közül a legismertebb alighanem a 2020 végén bemutatott CYBERPUNK 2077, melyben az egyik fontos karaktert, Johnny Silverhandet Keanu Reeves-ről mintázták.
A Golconda a "Posterity" című második albumával erőlködés nélkül összeállított egy olyan zenegyűjteményt, mellyel fejest ugorhatunk ebbe a betegesen stimuláló, zajos-színes-villogó fantázia-kavalkádba. Tizenegy tételből hatnak van évszámos címe, melyek jelzésértékű viszonyítási pontok a zenekar víziójában. A 2022 című nyitónóta egy elképzelt talk-show jelenete, melyben egy jövőlátó emberrel beszélget a műsorvezetőnő angolul. Ezt a pörgős, bizsergető Runner követi – na, erre kezdtem el pogózni a konyhában. Ti se fogjátok vissza magatokat! Bakker, mintha egy izgalmas akciófilm nyitózenéje lenne, szinte látom a kezdeti bunyójelenetet és a stáblista elejét!
A Symbol Of 2033 egy gazdag zenei alapra rávett angol női beszéd a környezetszennyezés hatásainak részletezésével. A beszéd egy tv-híradó bemondójának határozott, higgadt modorában hangzik el, majd a hírek után folytatódik a döngölős elektro-rock muzsika. A 2044 egy álságosan nyugtató harmóniákra rámondott reklám. Igen, reklám. Egy mosolygó hangú férfi magabiztosan és kedvesen ecseteli nekünk, hogy milyen előnyökkel fog majd járni számunkra a Social Web Coinnak, vagyis az SWC fizetőeszköznek a bevezetése. A SWC-t annak megfelelően kapod majd, hogy mennyire és milyen módokon vagy aktív az online térben. Tehát: ha a SWC létrehozói számára megfelelően viselkedsz és elég sokat tartózkodsz online, akkor relatíve sok pén... mármint SWC-t kapsz. Tehát akkor kapsz majd elég pénzt, ha azt teszed, amit mondanak.
Ugye ismerjük azokat a szállingózó híreket, melyek arról szólnak, hogy bizonyos financiális körök a jövőben a készpénzt szeretnék minél jobban visszaszorítani, hogy lehetőleg csak online lehessen fizetni? És ugye arról is hallottatok/olvastatok már, hogy Kínában már egy ideje csökkentik/elzárják azoknak az embereknek a hozzáférését a saját bankszámlájukhoz, akik nem a kormány elvárásainak megfelelően viselkednek? Pedig nem feltétlenül háborús bűnösökről, vagy sorozatgyilkosokról van szó sok esetben, hanem egyszerű békés tüntetőkről vagy sztrájkolókról. Úgy tűnik, hogy a világnak azon a részén a SWC már nem is annyira sci-fi elképzelés, hanem a szomorú valóság...
Maga a SWC című dal egy király indusztriál metal cucc, ének és szöveg nélkül, álomszép loopokkal, jól adagolt basszussal. Engem általában hidegen hagynak a kizárólag hangszeres rock- és metalzenék, ezt csak nagyon kevés előadó tudja számomra érdekessé tenni. Viszont az abszolút mesteri instrumentális rockzenészek között például Buckethead és John 5 (utóbbi együtt játszott pár évig Marilyn Mansonnal) teljesen lenyűgöznek. A Golconda ezt az áll-leesést elérte nálam. A META dalra ugyanez igaz, intenzív sampler-használattal. A META-ra a csapat mostanában készül kijönni egy animációs videóval, érdemes figyelemmel kísérni a csapat Facebook-oldalát.
A sampler-használattal nekem meglehetős elvárásaim vannak; elfogadom és megértem, ha egy banda azért használja, hogy pótoljon vele egy hiányzó tagot (például dobost vagy basszert), de hogyha valóban hangszerként használják, tehát ha egy tag eleve sampler-poszton van, akkor na, ott lehetőleg történjen is valami folyamatosan, ne csak a play menjen valami minimális, ritkára állított prüntyögéssel. Személy szerint azt szeretem, amikor a sampler-zenész a hangszerén jól láthatóan-hallhatóan valóban játszik, billentyűzik, nyomkodja a gombokat, tekergeti a potmétereket, tologatja a csúszkákat, berakja-kiszedi a loopokat meg minden. A Slipknot debütalbuma (na jó, első két albuma) például azért is szedett szét engem annak idején, mert Craig Jones a samplerével mindenféle bizarr és egyben vérpezsdítő zajt, vinnyogást, anyámkínját belepakolt. Régebbi magyar példaként a Nonsense és mondhatni, utódzenekara, a Drugzone (énekesnő: Demeter Linda, alias Linda Daemon) is jók voltak erre, mindenféle torz recsegéssel és egyebekkel tették gépiesebbé, változatossá a zenéjüket. Az Esclin Syndo nevű egykori budapesti triphop-csapat sampler-használata is őrületesen jó volt (a Folklore micsoda szám lett, Úristen!). A Golconda samplerétől szinte szikráznak az idegszálaim, annyira elszállós, ugyanakkor veretős.
Az indusztriál jelleghez erősen hozzáad a 2055 című nóta, melyben zene helyett egy ritmikus üzemi háttérhangot hallunk: kalapácsolásszerű ütemes hang, közben gépek működnek. Majd egy férfi angol monológja kezdődik: „it's only me, my pick-axe and the pavement...” („ez csak én vagyok, a csákányom és a járda”). Egy útépítőmunkás gondolataiba hallgatunk bele, amint egyszerű kétkezi melósként, kiábrándultan elmélkedik saját életéről és a világról. Semmiképpen nem nevezném narrációnak, mert ilyen műfaj-jellemzéssel már számtalan, gyengénél gyengébb, érdektelen, harsány és fantáziátlan szövegelést voltam már kénytelen meghallgatni tehetségtelen emberektől. A 2055 olyan, mint valami grafitrajz egy útépítőről. Egy nagyon fáradt, némileg elkeseredett fickó elnagyolt fantomképe rajzolódik ki előttünk, akinek nincsenek illúziói saját kis szerepéről a világban. Vállat vonhatunk, hogy „ugyan, ez engem nem érdekel”, elvégre nagy megfejtések nincsenek ebben a tételben, viszont mégis szép gesztus volt ezt belerakni. Arra emlékeztet minket, hogy a leggyorsabb száguldást lehetővé tevő sztrádákat, a legimpozánsabb cégpalotákat és bevásárlóközpontokat is pont ilyen fáradt lelkű, koszos, illúziók nélküli férfiak tömegeinek kétkezi munkája és hangyaszorgalma rakta össze nekünk. Rájuk pedig szükség van napjainkban is, de szükség lesz 2055-ben, sőt mindig.
A Simulation egy nőszerű automata/robot steril hangjának szavanként felszeletelt és összetákolt mondataival kezdődik. Az elején az a benyomásunk támadhat, hogy valamiféle futurisztikus fitnesz-center egyik meditációs kamrájában vagyunk és a női, de személytelen hang egy pihentető alvásra, afféle irányított álomra készít fel és vezet minket. Aztán elkezd némi gyanúnk támadni a soron következő mondatok hallatán: vajon egy újabb életbe megyünk? Mármint az elménk egy új életet kezd el játszani egy videojátékban, vagy új személyiséget is kell benne játszanunk, egy új karaktert létrehozva? Vagy valamiféle kibernetikus tetszhalott állapotban vagyunk és énünk szoftverét frissítve, a régi emlékektől megfosztva letöltik egy új test hardverébe? Van egyáltalán befolyásunk a folyamat felett? Lehet, hogy nem is szolgáltatást veszünk igénybe, hanem egy mesterséges intelligencia parancsait teljesítjük? Kalandos szórakoztatást élvezünk, vagy csak a lelkünk, érzelmeink energiájával rabszolgaként táplálunk egy kibernetikus rendszert, programként végigfutva egy mesterséges álvalóságban? Felmerült kétségeink csapongásaival zuhanunk bele elektronikus dallamok tengerébe, válasz nélkül. A Mátrix-filmek cselekménye valószínűleg sokunkban felmerül.
A 2066 egyszerre vintage és disztópia, amint egy torokszorítóan szép dallamot hallunk, de egy régi, sokszor használt vinyl-korong sercegésével együtt. Egy nő angolul szaval egy verset, már-már rap-szerűen. Egy olyan jövőről beszél jelen időben, melyben a sivár Földön az emberi irigység és önpusztítás miatt immár szárazság, éhség, szomj, por, füst és rozsda honol. Nekem egyből beugrott a Mad Max-filmek hasonló világa, sőt pont egy öreg gramofonon tekergetnek egy poros bakelitet a harmadik rész utolsó üldözési jelenetében (Mad Max 3: Az igazság csarnokán innen és túl). Mintha egy még távolabbi jövőben valaki éppen egy poros vinylen hallgatná a nő szavalatát az akkor már régmúltnak számító, 2066-os év kiégett Földjének sorsáról...
A 2077 első hallatán abbahagytam a mosogatást, leültem és becsuktam a szemeimet: fájdalmasan gyönyörű dallamok, horzsoló ronccsá torzított basszus, idegborzoló hanghatások. Katarzis, bakker! A dalcímválasztás aligha véletlen; az ajánló elején említett CYBERPUNK 2077 videojátékra utal és annak jeleneteiből készített a zenekar egy látványos és jól összeszerkesztett videoklipet. Van benne akció, buli, neon, króm és kevlár, fullosan páncélozott zsaruk, szexi kiborg, felhőkarcolók között cikázó antigravitációs autók, robbanások, menedzserek és punkok, testbe épített implantok, agyi chippel vezérelt internetezés. Ezt látni kell.
Az albumzáró Hunger And Madness Are Brothers finom akusztikus gitárpengetéssel indul. Lágy levezetés az előző katarzis és az azelőtti reménytelenség után. Olyasmi hármas ötvözet ez, mintha unottan elmennél egy szórakozóhelyre, ahol nincsen szinte semmi vendég, a hely is lepukkant, leülsz inni egy sört miért ne-alapon, majd betoppan hasonlóan unatkozva az, akivel összenéztek – és szerelem első látásra. Az éjszakát végigbeszélgetitek, hazakíséred, az ajtóban összegabalyodtok, beránt magával a hálószobájába, hajnalig nyomjátok az ágyat, elalszotok – majd felébredtek és egymást nézitek, órákig gyönyörködve. Leheletfinom és romantikus zene a Hunger And..., mellyel szokatlan kontrasztot képez a magyar szavalás, mely a 2066 angol versének kvázi műfordítása. Nem mondanám, hogy egy éterien tökéletes költemény lett volna a cél, inkább egy nagyon érzékletes, megragadó szavalat. Ha jól hallom, ugyanaz a nő mondja el, mint a 2066-ot, viszont összerezonál vele egy férfijellegű géphang. Így végződik: „...elfogynak a versszakok. Itt az idő, meghalok...” Apró zörejek és hangfoszlányok félperce húz rá szemfedelet.
Nagyon örülök, hogy Auer Bence és Hámori Dávid összerakták ezt a szerelemprojektet, mert az ilyen kuriózumok, mint a Golconda, rohadtul feldobják a hagyományos dalszerzésű és albumkészítésű, tisztes rutinmunkák végtelen sorát. A "Posterity" az elektronikus zene kedvelői számára biztonságos rockzene, a metalosoknak élvezhető electro, N.I.N.- és Drugzone-kedvelőknek oázis, kiberpunk-fanoknak pedig ínyencség – főleg, hogy magyar! Tartom magamat az első bekezdésben leírt dicsérő jelzőhöz, miszerint összművészeti kollázs. A "Posterity", ha akarod, könnyed tánczene, ha akarod, headbang-nótasor, ha akarod, indusztriális szimfónia, de ugyanakkor tesz egy-egy lépést a líra, a próza, a fásult melósok, a jövőkutatás, a szórakoztatóipar-kritika és a kordokumentálás felé is. Elmés kalandozás a jelennek és krómfényű emlék az utókornak.
9/10
Szerző: Angyal Gyula (www.angyalgyula.gportal.hu)
