Ha van valami, amit eddigi közel 30 évem alatt megtanultam, hogy beleáshatod magad bármennyire is a saját szubkultúrádba, mindig lesznek oldalai, rétegei, melyek elmennek melletted. Ez nem azért van, mert nem voltál elég alapos, vagy nem érdekelt volna eléggé az adott témakör, csak egyszerűen az adott vetülettel soha nem keresztezik egymást az utaitok. Nálam ilyen a stoner metal.
Szegről-végről hallottam róla, de soha egyetlen egy, kifejezetten ilyen vonalas csapathoz nem volt szerencsém. Vannak bizonyos doom csapatok, melyek vegyülnek ezzel, de valódi stoner csapatot szerintem még egyet sem hallottam. Nos, ilyen körülmények között került hozzám a Pander második stúdióalbuma, a "Break The Oath".
Most az, hogy egy holland csapat stoner metalt játszik, szerintem a legklisésebb, mégis legütősebb soha nem hallott poén. Amennyiben mégis Dunát lehetne rekeszteni az ilyen gárdákkal, kérlek,javítsatok ki a kommentek között.
Ami rögtön nyilvánvalóvá vált az első két perc után, az az, hogy valamennyi doom hatásuk nekik is van, bár inkább a drone-os vonalról. Úgyhogy itt meg is előlegezem a cikk végét. Csak a műfaj rajongóinak ajánlom ezt a lemezt, illetve azoknak, akik bírják a monotonitást. Én a második csoportba tartozom, hála a civil munkámnak, úgyhogy szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy erőteljesen bejött ez a lemez.
Gyanítom, hogy azzal nem spoilerezek nagyot, hogy elárulom, hogy a dalok a folyamatos ismétlődésre épülnek. Végig a lassú témák dominálnak, és a tempó középszintnél feljebb nem is nagyon csúszik. Egyedül a Victimized című tétel tűnik speed metalnak a többihez képest. Meg talán az őt követő Krush, legalábbis egy darabig. Került egy instrumentális (inkább csak noise) tétel is a lemezre. Szűk 51 másodperc, és fogalmam sincs, mit hallok, de még egy kis dallamossága is van, úgyhogy valamennyi atmoszférát teremt.
Fontosnak érzem megemlíteni, hogy a dalok hosszúak. Ez valószínűleg a műfaj híveit nem lepi meg, de én pilláztam egy erőset, amikor a nyitó Earth's Face átlagosnak mondható öt perce után egy Ordeal című, majdnem tízperces monstrum következett. De vannak itt hét-nyolcperces dalok is. Viszont a masszív belassultság miatt a négy perc körüli dalok is is legalább a duplájuknak tűnnek, szóval erre az új belépőknek nem árt lelkiekben felkészülni, főleg úgy, hogy a progresszivitás nulla vagy inkább mínusz értékű.
Hogy mégis miért jött be a "Break The Oath", amikor ennyire vontatott? A hangulata miatt. Olyan atmoszférája van ennek a majdnem egy egész órának, hogy az nem igaz. Ehhez nagyban hozzájárul az énekes/gitáros pozíción lévő Meindert énekstílusa, mely kicsit merít az Ozzy-féle Sabbath-ból, de nem nevezném másolatnak. És a Lost című tételben még az is kiderül, hogy a dallamok sem állnak tőle mesze. Ja igen, merthogy amikor az Ozzy-féle Sabbath-ot emlegettem, akkor kifejezetten a Black Sabbath című dalról beszéltem. A hasonlóság fel fog tűnni.
Ami viszont kicsit problémás a lemezen, az a hangzás. Elsőre a kicsit avíttas, poros megszólalás nem is tűnt rossznak, viszont elég hamar képes az egész hátrányává válni. A lemez nem dúskál a tempóváltásokban, de az a nagyon nagyon kevés sokszor egy statikus zajjá válik a drone bandákat is masszívan megidéző hangzás miatt. Ezen nem igazán tudtam túllendülni. Illetve, és ez csak kekeckedés, de szerintem a borító is ronda.
Egy-két zavaró kellemetlenségen kívül az kell mondanom, hogy a "Break The Oath" egy kifejezetten erős lemez lett. Egyszerűségében is kimondottan izgalmas, még úgy is, hogy számomra ez eddig nem annyira vágyott terep volt. Nem mondom, hogy innentől kezdve rohanni fogok egy-egy újabb megjelenésért, de ez most maximálisan jót tett az év elejének.
8/10
