Sosem csináltam nagy titkot abból, hogy a black metal számomra a metalszíntér egyetlen olyan alstílusa, mely képes fejlődni, valami váratlant húzni és valódi újdonsággal vagy meglepetéssel előállni. A fémzene többi területe (természetesen tisztelet a kivételnek számító zenekaroknak) mintha az Idétlen időkig című filmben élné mindennapjait és azon versenyezne, hogy ki tudja száznegyvenedik alkalommal újravenni valamelyik Entombed-, Slayer- vagy éppen Pantera-albumot.
Mint mindenhol, a feketefém birodalmában is jócskán akad azonban kópiazenekar, ez kétségtelen és kár is lenne tagadni. De a metal globalizálódásával és nemzetköziesedésével nem pusztán ezek, hanem valódi gyöngyszemek is előgurultak a bűvös zsákból. Ennek ellenére a norvég bandák futották be a legizgalmasabb pályát a '90-es évek eleje, azaz a black metal második hullámának kezdete óta. Ezeknek a csapatoknak a döntő többsége ma is alkot, ráadásul kiemelkedő színvonalon: hogy mi a titkuk és honnan merítik immár bő harminc éve a zenei ötleteiket, az számomra is rejtély.
Az Enslaved azonban az elitligán belül is kivételnek számít: teljesítményük messze túlmutat magán a black metalon is és ott vannak ők a modern fémzene képzeletbeli zászlóvivői között, a Mastodon, a Gojira, a Tool társaságában. Rendszeresen írunk soralbumaikról (kritikáink ITT, ITT és ITT olvashatók), melyek kizárólagosan a viking/ógermán mitológián alapulnak, hasonlóan a finn Amorphis korongjaihoz, melyeken a Kalevala mondavilága elevenedik meg.
A norvég progresszív black metal banda a zenéjében annyi hatást olvasztott már össze, hogy tulajdonképpen lehetetlen (és talán felesleges is) lenne számba venni azt: legutóbbi lemezükön a krautrock is helyet kapott a ma már hagyománynak nevezhető prog/pszichedelikus rock mellett. Mégis, mindezek ellenére ezer közül is felismerhető, hogy ez bizony Enslaved: a rengeteg összetevő alapja mindig is a feketefém volt, ennek talapzatán gyúrják ki a skandinávok rendre stúdióanyagaikat, melyek önálló világokat alkotnak és egy-egy darabját mutatják meg az északi mitológia kirakósának.
A március 3-án a Nuclear Blast kiadó gondozásában megjelent tizenhatodik sorlemezük Heimdallról szól, aki Ivar Bjørnson szerint a viking mondavilág egyik legrejtélyesebb tagja. Ő őrzi a világokat összekötő szivárványhíd, a Bifröszt nyugalmát és egyes források szerint magának Odinnak a fia.
Már a 2020-as "Utgard" anyagukat is súlyosabbnak, szikárabbnak és morcosabbnak éreztem és ez a tendencia a "Heimdal" esetében is folytatódott. A korábbi lemezeiken rendre megtalálható csodaszép dallamok, tiszta énektémák és álmodozós atmoszféra most jórészt hiányzik, ezért ismét nehezebb a befogadó dolga. Ha egyetlen dalt kellene kiemelnem, melyben ott található egyben minden, amiért rendkívül kedvelem a norvégok zenéjét, akkor az a Forest Dweller lenne.
Ez a szám csodálatosan olvasztja egybe a '70-es évek progresszív rockját a black metallal: a melodikus, elszállós részek olyan organikus egységben működnek a durvább, fémesebb témákkal, hogy tényleg csak hátra kell dőlnünk. Hasonlóan működik a The Eternal Sea is: olyannyira telis-tele van tempóváltásokkal, hangulati elemekkel, hogy afféle zenei kaleidoszkópként kavarog előttünk az egész szerzemény.
Az Enslaved jelenlegi felállásának ez a második albuma a 2020-as "Utgard" után: Håkon Vinje billentyűs és Iver Sandøy dobos csatlakozása ráadásul óriási pozitívum a banda számára, hiszen mindketten tiszta énekükkel egészítik ki Grutle Kjellson blackes károgását és gonosz vokálját.
A lemez tartalmazza a 2021-es "Caravans To The Outer Worlds" című EP címadó számát is, mely tökéletesen illeszkedik a negyvennyolc perces, összesen héttételes anyaghoz, mely számomra eddig magasan az év stúdióprodukciója. Nehéz ezt megfogalmazni, de olyan varázslatos zeneiség és korlátok nélküli játékosság található a norvégok teljesítményében, melyet nagyítóval kell keresni az egész metalszíntéren.
Ha pedig valaki félt volna attól, hogy az Enslaved a körülbelül a kétezres évek közepén indított progresszív megközelítés eredményeképpen lassan átalakul valamiféle fogyókúrás, dallamosabb hard rock bandává, az megnyugodhat: a "Heimdal" minden változatossága és kísérletezése ellenére sokkal komorabb és harapósabb, mint az "In Times" vagy az "E" korongjaik. De talán éppen ezért valóban nehezebben emészthető cucc ez: Ivar Bjørnson és Grutle Kjellson érezhetően más irányba viszik most zenekaruk hajóját, mint egy évtizeddel ezelőtt. Mindettől függetlenül és az anyagra rászánandó idő ellenére ez egy tökéletes metalalbum, év végi toplistás cucc, ez nem is kérdés.
10/10
