Amikor az e-mail fiókomban megláttam a Pierce The Veil nevet, valami megmozdult bennem, mint amikor az ember a harmincas éveiben véletlenül rossz pózban tüsszent, és ezzel felébreszt egy olyan deréksérülést, melynek még valamikor tizenévesen ágyazott meg egy nagyon rövid dzsekivel. Ez a banda benne van abban a képzeletbeli kalapomban, melyben például a Bring Me The Horizon, a Blood On The Dance Floor vagy a Black Veil Brides is – ígéretes a név, de vajon jóféle kétezres évekbeli darálást, vagy lityilötyi sulirockot fogok kapni? Kíváncsi voltam, vajon melyik fog a kezembe akadni a Pierce The Veil legújabb albumával.
Kis utánaolvasással hamar kiderült számomra, hogy a rossz szájíz nem volt alaptalan, a banda belefutott némi, fiatalkorú lányokat is tartalmazó vádaskodásba, amiről most én nem is értekeznék hosszabban (az interneten mindenki megtalálja, akit érdekel), viszont vissza fogok még rá csatolni egyszer. Előítéleteimet félretéve vetettem hát bele magam a „The Jaws Of Life” hallgatásába.
A lemez olyan volt számomra, mint egy vidámpark: érzelmi hullámvasút, és a kétezres évek szellemvasútja ötvöződik a tizenkét dalt tartalmazó albumon. Érzelmi hullámvasút volt, mert az első pár dal alapján megállapítottam: a dalok minősége vitathatatlan, a produceri munka kiemelkedő, a lemez izgalmas és élvezhető bír maradni még az én, avantgárd metálos szeleteléshez szokott füleimnek is. Szellemvasút pedig azért volt, mert ez a korong bizony tökéletes zenei aláfestése lenne bármelyik, késő kétezres vagy kora kétezertizes évben forgatott tinifilmnek, melyben a főszereplő egy fekete hajú, csíkos pólós, introvertált lány.
Beszéljünk először a pozitívumokról: ahogy már említettem, a produkció zseniális, sőt, meggyőződésem, hogy az viszi el az album oroszlánrészét. A hangzásvilág, a tér, a zenei megoldások: enyhén retro, de tiszta, popos, mégis működik ebben a stílusban, semmi nem hiányzik, semmi nincs túltolva, okosan van soundscape-elve - a produceri munkáért Paul Meany a felelős, aki például a Twenty One Pilots-nak is dolgozott ugyanilyen szerepkörben, így nem kell meglepődnünk a profizmuson. A mixet pedig Adam Hawkins készítette, akinek olyan művészek szerepelnek a repertoárjában, mint például Machine Gun Kelly vagy Avril Lavigne.
Akiknek pedig ezek a nevek egy kicsit baljósan csengenek, azok már sejtik, milyen irányból fogom megközelíteni a negatívumokat. A „The Jaws Of Life” ugyanis pont azt hozza, amit az imént említett művészekben szeretünk vagy, esetemben, nem szeretünk: a punk rock popularizálását, a kiszámítható témákat (zeneileg és szövegileg), a teljesen langyos, szaggatott farmerban és flanel ingben a suli folyosóján sétálva hallgatós gimirockot. Ami egyrészt a magamfajta, vegetáriánus-progresszív grindcore-on edződött hallgatóknak végtelenül unalmas. Másrészt ha ezt a lemezt bő tíz évvel ezelőtt adták volna ki, akkor sem számított volna előremutatónak: hangzása és tematikája pont beleillett volna a korszellembe.
A címadó dal olyan, mint egy igényes paródia a korabeli emo zenékről. A Damn The Man, Save The Empire alatt pedig szinte éreztem, ahogy a szemöldököm visszavékonyodik, a hajam kiegyenesedik és oldalra fésülődik, a farmernadrágom dereka pedig megindul a köldökömön fölülről a csípőmre. Bár ez valószínűleg nem a konkrét dal miatt volt, hanem eddigre telítődtem túl a kiszámítható pop-punk riffekkel és Vic Fuentes hangjával.
Ami egy az egyben hozza az elvártakat: élesen panaszkodó fejhang, semmi disszonancia. Valakinek most a tökéletes énekest írtam le, de jómagam egész más elvárásokkal érkezem. Az én standardjeimhez talán a Pass The Nirvana alatt bekúszó üvöltésekkel ért a legközelebb az ének, de erre a klasszikus, emós fry screamre csak a szintén Paul Meany által producelt Shania Twaint tudom idézni: „That don’t impress me much”, ettől nem vagyok elájulva.
Dehát Chloroform Girl, miért ne lehetne 2023-ban emo slágereket írni, teheti fel bárki a kérdést, jogosan. Hiszen a mai napig születnek a power metal balladák, a stadionrock slágerek – tombol a nyolcvanas évek nosztalgia, valamint az újítónak épp nem nevezhető Ghost is sorra tölti meg a koncerttermeket. És itt szeretnék visszakanyarodni oda, ahova az elején ígértem.
A célközönségre. Az album hallgatása során végig olyan érzésem volt, mintha sutyiban dohányoznék a középiskola mögött tanítás után, vagy elbőgném a fekete szemceruzát, mert Gipsz Jakab nem mosolygott rám vissza a folyosón a nagyszünetben, amikor parizeres zsemléért mentem a sulibüfébe. Zsigeri érzésemet aztán a Resilience megerősítette: a dal introjában az ikonikus tinifilm, a Dazed And Confused (Tökéletlen idők, köszi, magyar fordítók) egyik sora hangzik el: „All I'm saying is that if I ever start referring to these as the best years of my life - remind me to kill myself.” (Ha erre az időszakra úgy hivatkoznék majd, mint a legszebb éveimre, szólj rám, hogy öljem meg magam).
És persze nincs gond azzal, ha valaki középiskolai szerelmi drámákról ír bordásfalról leugrálós pop punk slágereket (lásd a reneszánszát élő emo-hullám), csak valamiért jobban preferálom, ha ezt a célközönség kortársai művelik. Mert amint ezek a dalok negyvenes zenészek szájából hangzanak el, az embernek sokkal inkább jut eszébe a fent idézett film egy másik sora: „That's what I love about these high school girls, man. I get older, they stay the same age.” (Ezt szeretem a középiskolás csajokban; én hiába öregszem, ők mindig ugyanannyi idősek maradnak). És ilyenkor kezdenek el begurulni az olyan vádak, melyeket már az intrómban is meghivatkoztam.
Ha annak idején a Pierce The Veil és a hozzá hasonló zenék a legfogékonyabb korodban ért: hajrá, nyomjad az új albumot ezerrel, minőségi anyag, imádni fogod! Ha felnőtt fejjel fognál bele ebbe a stílusba, ajánlom inkább 2011-ből a The Venetia Fairt, aki ezt a stílust már akkor is sokkal előremutatóbb szövegekkel és izgalmasabb zenei megoldásokkal művelte, vagy csak simán a Hollywood Undead Bullet című számát. Ha pedig tinédzserként szeretnél zenei gyógyírt a fájdalmadra: éppenséggel működhet ez is, de biztos vannak kortársaid is, akiktől őszintébbnek fog hatni ez az egész.
7,5/10
