Évek óta agyalok rajta, mi fogott meg annak idején annyira az Amplifier zenekarban - a brit banda dallamos, pszichedelikusba hajló, de inkább klasszikus rockot játszik, és én ezzel a műfajjal mindig úgy voltam, mint az angol konyhával - meh. De valamiért előző, 2017-es lemezük annyira magával ragadott, hogy a mai napig bármikor végigéneklem az egyórás albumot. Alig vártam, hogy új korongot adjanak ki, hogy írhassak róluk egy beszámolót (na meg persze újabb dalokat tudjak betenni tőlük a lejátszási listámba), és úgy tűnik, várakozásom végére értem, ugyanis a banda márciusban “Hologram” címmel kiadta hetedik nagylemezét.
Pár éve a Stoned Meadow Of Doom nevű promóciós YouTube-csatornán találtam rá a banda “Trippin’ With Dr. Faustus” című albumára, és a könnyed, dallamos zene pont olyan gyorsan vonzott be, mint a feltűnő sárga albumborító. Ezek után nagyon reméltem, hogy ha érkezik új anyag a britektől, akkor az ezek által kitaposott irányvonalat fogja követni. Így legyen ötösöm a lottón. A “Hologram” bár kicsit kísérletezőbb, de pont azt a szöszmöszös, pszichedelikus, de még nem elborult vonalat hozza, melyet annyira szeretek tőlük.
Az egyetlen különbség, ami rögtön szemet szúrt, pusztán az album hossza volt. Úgy tűnik, az Amplifier-lemezek játékidejének hat év a felezési ideje - ne aggódjunk, ez nem jelenti azt, hogy egy tízperces EP-ről írok most recenziót. A “Hologram” ugyanis harminchat perc hosszú, ami jelentős rövidülés az előző korong egy órájához képest, de ne csüggedjünk, ígéreteik szerint nem sokára érkezik a következő LP, mely a jelenlegi lemez záródarabját, a Gargantuant fogja tovább vinni.
Az első gondolat, ami eszembe jutott a játékidő láttán, az az, hogy munkába menet pont meg fogom tudni hallgatni. Csak ezután jöttem rá, hogy mennyire egy rúdra jár az agyam a frontember Sel Balamirral, aki erről annyit mondott: “Bizonyos szempontból a Hologram a tökéletes album - ugyanis harminchat perces. Bárhova is mész, úgy tűnik, az pont ennyi ideig tart”.
És bárhova megyünk is, érdemes magunkkal vinni a “Hologram”-ot. Főleg most tavasszal, amikor szép lassan bár, de szépül a tájkép, ez a lemez tökéletes aláfestést nyújt az ébredő természetnek. Az ének lágy lankákon ereszkedik és süllyed, a delay-es gitárok éterien lebegnek a levegőben, és lépten-nyomon szívet melengető dallamvirágok nyílnak, bármerre nézünk. Bár van huzata a lemeznek (lásd például Sweet Parfume), most a nehezebb groove-ok helyett sokkal inkább a könnyed melódiák kerültek előtérbe.
Előző albumaikhoz képest nem csak ezt a változást érzékelem - a dallamok bár álmodozóbbak, a riffek bár szelídebbek, de sokkal váratlanabbak, sokkal kísérletezőbbek is lettek. Például meghívom egy sörre azt az olvasót, aki meg tudja nekem írni, hogy milyen skálával nyit a Sweet Parfume, vagy mi az ütemmutatója a Tundranak. Ami viszont változatlan, azok az egyenesen a szívbe fúródó dallamok, a zsibbasztóan kellemes hangzás, a helyenként női vokállal erősített sorok (bár ebből most mintha kevesebb lenne, mint az előző lemezen, kicsit hiányolom is), és a földtől mindig pár centire lebegő, pedállal alaposan megnyomott gitárok. Viszont a dalok mégsem szállnak el teljesen: nehéz, teljes törzses lassú bólogatásra késztető groove-ok tartják a földön a produkciót.
Ahogy már bevezetőmben is említettem, nem fér a fejembe, hogy hogyan ragadt meg nekem ennyire ez a banda, hiszen sokkal véresszájúbb hangzás felé szoktam gravitálni, mint az Amplifier legnagyobb túlzással is eklektikusnak mondható rockzenéje. Arra jutottam, hogy két tételből áll össze a rajongásom. Az egyik az ének: nagyon vokálcentrikus vagyok, és Sel Balamir sorai ahogy bemennek az ember fülén, úgy jönnek is ki a száján; könnyed, de mégis apró izgalmakat rejtő dallamok ezek, okosan végigfűzve minden egyes dalon, melyek rögtön éneklésre késztetik az embert.
A másik pedig az, hogy valójában zenéjük több olyan fogást is tartalmaz, amivel az általam kedvelt prog-metalos előadók is előszeretettel élnek: nehezen kimatekozható ritmusokból építenek szokatlan lüktetést, és váratlan skálákból csiholnak harmóniákat. Viszont mindezt könnyed hangszereléssel, így az Amplifier éhgyomorra, elalvás előtt, utazás közben vagy csak simán erkélyen ücsörgés mellett is hallgatható anélkül, hogy komolyabban felnyomná a cukrunkat vagy a vérnyomásunkat. Ajánlom is mindenkinek!
9/10
