Április 14-én jelent meg a veterán amerikai thrash metal csapat, a Metallica új, immáron tizenegyedik stúdióalbuma "72 Seasons" címmel. Tulajdonképpen ennyi elég is lenne a kritikához: egy negyvenkétéves banda esetében már átkozottul nehéz valami újjal előhozakodni, hiszen a rajongók mindent imádnak, amivel csak a zenekar előáll, a korai időszakot istenítő (az együttest leginkább a "Justice" lemezt követően vagy méginkább a "Fekete Albummal" otthagyó) arcok számára azonban minden újabb produkciójuk nyílt árulás az egész univerzum ellen.
Hiába, az amerikaiakat is elérte az idő: hatvanéves korukra ők is az AC/DC - Motörhead vonalat erősítik, azaz az elmúlt harminc év dolgait mindenki, még a legnagyobb rajongók is legfeljebb jótékony mosollyal fogadják, lemezenként maximum egy-két nótára kapja fel mindenki a fejét (ezek be is férnek talán a koncertprogramba), de végülis mindannyian a '90-es évek közepéig terjedő munkásságukra vagyunk kíváncsiak.
Természetes ez egy ilyen hosszú és alaposan dokumentált karrierrel rendelkező csapat esetében, ne is nagyon csodálkozzunk rajta. 2016-os korongjuk, a "Hardwired... To Self-Destruct" számomra hosszú idő után az első izgalmasabb anyaguk volt (a kritika ITT olvasható), azonban azóta sem tétlenkedtek. Kiadtak egy akusztikus élő cuccot (kritika ITT), majd a szimfonikus korszakukat idézték meg ismét (a recenzió ITT olvasható), de ezek amolyan érdekességek voltak csak, talán leginkább önmaguk számára, hogy ennyi idő után is fenntartsák magukban a zenélés iránti lelkesedésüket.
Voltak aztán James Hetfield körül is magánéleti történések: tavaly felbomlott huszonöt évig tartó házassága, előtte, még 2019-ben azonban újabb alkoholelvonó következett. Emlékezetes volt egy koncert közbeni kvázi-összeomlása is, amikor a közönséggel osztotta meg azon kétségeit, hogy van-e még értelme ennyi idősen ilyen zenét játszaniuk. Jó és érvényes kérdés: tulajdonképpen a legfontosabb is egyben, mert ha erre nem tudnak valós választ adni, akkor marad a robotpilóta-üzemmód, a Kispál és a Borz örökérvényű klasszikusában megfogalmazott sika-kasza-léc, azaz egyfajta iparosi hozzáállás.
Nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban megszaporodtak a zenekarral kapcsolatos sajtómegjelenések (nálunk is): egyrészt akár bevalljuk, akár nem, de mindenkit érdekel a Metallica, másrészt a formáció jelentősége messze túlmutat a színtéren. Tulajdonképpen ők azok, akiknek a neve bárki számára beugorhat a rock/metalzene hallatán, hiszen tényszerűen a Metallica minden idők legsikeresebb metalbandája.
A Hetfield körüli történések természetesen mind benne vannak ebben az albumban, mely - címéhez illően - első 18 évünk (72 évszakunk) egész életünkre kiható óriási, döntő hatásával foglalkozik. A hangzás ismét brutális: óriási erővel dörrennek meg a hangszerek, súlya van minden pillanatnak, arányos, szép, penge a megszólalás. A frontember hangja - korához képest meglepő módon - kiugró formában van, a tűz is ott van az előadásában. Lars Ulrich korrekten dobol (fogalmam sincs, hogy itt mennyi a stúdiós varázslás, de nagyon nem is érdekel, a koncerteken úgyis kiderül minden), Trujillo megfelelően hozza az alapokat, néha egy-egy jóféle basszustémával és a háttérvokáljával járul hozzá a nagy egészhez.
Azonban Kirk Hammett szólómunkájával nem vagyok kibékülve: 2016-es lemezüknél azt írtam, hogy ismét van benne tűz, azonban most tényleg olyan, mintha a manapság egyre divatosabb mesterséges intelligencia írta volna a szólóit. A nyitó, thrashesebb címadóban még korrekt a teljesítménye, ahogy a Lux Æterna című tételben is, de a Shadows Follow fantáziátlan szólója számomra konkrétan katasztrofális volt. Totális pentatónia, ezerszer ismert fordulatok, nulla meglepetés: sokszor volt az az érzésem, hogy az adott dal sokkal nagyobbat is tudna ütni, ha ott egy másik szóló kapott volna helyet.
Az is első hallgatásra elmondható, hogy az előzetesen kihozott nóták egyáltalán nem tükrözik a korong atmoszféráját. Talán még az If Darkness Had A Son hozza azt a középtempós, dögös, húzós, groove-os hangulatot, mely a legtöbb számban visszaköszön. Tulajdonképpen olyan az egész album, mintha a "Fekete Album" komor súlyosságát kevernénk a "Load" rockosabb megközelítésével, ám az utóbbi anyag esztétikája a mérvadó, azaz a gyorsabb thrashes dolgok kedvelői igencsak vakarni fogják a fejüket.
Tizenkét tétel hetvenhét percben, ami bizony már ránézésre is sok és a játékhossz nem is igazolja vissza a zenei tartalmat. Két szerzeményt totális kakukktojásnak érzek: a Crown Of Barbed Wire és az azt követő Chasing Light sokadik hallgatásra is úgy megy el mellettem, mintha valamiféle liftzenével találkoztam volna. Ötlettelen, semmitmondó, mindenféle érdekességet vagy dögöt nélkülöző tételek ezek, melyek lehagyása sokkal kompaktabbá tehette volna az egész anyagot.
A korong utolsó harmada azonban bitangerős: a Too Far Gone? pontosan megmutatja, hogy miért a Metallica a világ legsikeresebb és legnépszerűbb bandája. Remek dallamérzék, ikergitáros finomság, húzás, kompozíciós építkezés, szóval van itt minden, amiért szeretni lehet az amerikaiakat. A Room Of Mirrors ismét feltekeri a dögfaktort, ráadásul olyan melódiákat és riffeket hoz, melyek újdonságot jelentenek a Metallica repertoárjában. A záró, tizenegyperces Inamorata pedig óriási doom metal orgia, számtalan tempó- és témaváltással: tényleg a lemez koronaékszere, mely tökéletesen kerekíti le a történetet (simán ráférhetett volna a "Loadra" is, ahogy az album jó pár másik darabja is, amúgy mellékesen).
Ha a "72 Seasons" 1997-ben jött volna ki "Reload" néven, egy szemernyit sem csodálkozhatnánk: annál az anyagnál jóval erősebb, ahogy összefogottabb és nagyobbat üt, mint az elmúlt huszonöt év Metallica-teljesítménye. A "Hardwired" bátrabb volt, többféle hangulattal dolgozott, azonban a friss cucc sokkal egységesebb: nem jobb, nem rosszabb, de tökéletes esszenciája a csapat jelenlegi korszakának. Erős korong.
8,5/10
