Most arról, hogy milyen a kapcsolatom a klasszikus hard rockkal, ugyanannyira tudnék ódákat zengeni, mint három mondatban összefoglalni. Én már bőven az a generáció vagyok, melynek mondjuk ki, amennyiben ez rajongása tárgya, úgy ez inkább egy mindenféle alapot nélkülöző kultuszimádat. Ez nem feltétlenül rossz, de mivel mi inkább már a 2000-es évek nu metalján és modern metalján szocializálódtunk, hard rockként meg leginkább a már rádió rockká nemesedett műfajjal találkoztunk, ezért teljesen másként viszonyulunk ehhez a világhoz.
Ez a nagy átlag, melynek én is hellyel közzel része vagyok, annyi eltéréssel, hogy én azért kölyökként bele-belefutottam ilyen zenékbe édesanyámék révén, de elsősorban a hazai vadhajtásokba. Ettől függetlenül hozzám is eljutottak olyanok, mint a Pink Floyd (mai napig imádom), a KISS (velük teljesen közömbös vagyok) vagy az Aerosmith (velük konkrétan ki lehet üldözni a világból). Legutolsó hellyel-közzel találkozásom ezzel a világgal a Blues Pills nevű formáció volt, bár az is inkább ezt a Woodstock-érát hivatott megidézni, de fogjuk fel távoli rokonnak. Emiatt kifejezetten izgalmas volt kézhez kapni egy ilyen albumot. Nézzük, milyen lett az amerikai Tanith második lemeze, a "Voyage".
Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogyha kimondom: ez a lemez, meg úgy általában ez a csapat egy tipikusan feel good történet. Ez elég hamar lejött már a borítóból is, aztán felcsendült a Snow Tiger. Három hang után nyilvánvalóvá vált két dolog. Egy: ez az album a lehető legnagyobb közönségre céloz, ami jó, mert ilyen típusú csapatokból aránylag kevéssel találkozik ma az ember, és be kell vallanom, bár ezzel ellövöm a cikk konklúzióját, de bejött, amit hallottam. Kettő: ugyanannyira épít a klasszikus hard rockból a csapat, mint a '80-as évek heavy metaljából, és helyenként még egy enyhe hippie-íz is előkerül a '60-as évekből, melytől alapból rosszul lennék, de itt valahogy tökéletesen simul bele az összképbe.
Igazából végigmehetnék minden dalon külön-külön, viszont az a nagy helyzet, hogy bár rengeteg látnivaló van, mégis kénytelen vagyok azt mondani, hogy nincs itt semmi látnivaló, mindenki menjen haza. A lemez lényegében három elemből építkezik ezalatt a szűk negyvenpár perc alatt. Pörgős, pattogós, rock 'n rollos alapok, retro, kicsit poros, de szimpatikus dallamvilág (amiért elsősorban az énekduó okolható), és itt-ott előkerülő kicsit pszichedelikus atmoszféraelemek. Ezt a skálát gyakorlatilag az első két-három dalban végigzongorázzuk, és onnantól ezek fogják váltogatni egymást, esetenként egy dalon belül is. Ebből kifolyólag változatosnak tűnhet, amit hallunk, de elég hamar kiderül, hogy ugyanazok az elemek reciklálódnak újra és újra.
És itt van az elsőszámú problémám. Ugyan említettem, hogy teljesen nyilvánvalóan a lehető legnagyobb közönségre lő a csapat a zenéjével, de annyira specifikus elemeket alkalmaznak, hogy készséggel meg tudom érteni, hogyha valaki, aki nem mozog kellő ismeretekkel ebben a szcénában, vagy egyáltalán nem is szimpatizál vele, az nagyjából a második perc után fogja otthagyni a lemezt. Számomra legmegdöbbentőbb beismerni, de a "Voyage" egy nehezen befogadható album. Nem is maga a zene a megterhelő, hanem egyszerűen olyan az összkép, hogy egyszerűen bizonyos hangulat kell a feltétlen élvezetéhez. Fogalmazzunk úgy, hogy nem egy univerzálisan hallgatható album a "Voyage".
Mindezek mellett egyébként nem kis megdöbbenésre adott okot számomra, hogy ez egy Metal Blade kiadvány. Ezt még kicsit emésztenem kell. Addig is beszéljünk most magáról a csapatról. Alapvetően három tagot számol az összkép. Ez a teljesen megszokott felállás egy ilyen bandánál. Ami talán egy fokkal érdekesebbé teszi az összképet, hogy a dupla ének itt tényleg dupla. Kicsit hasonló a helyzet, mint például a Lacuna Coilnál. Cindy Maynard felel a női ének mellett a basszusgitárért is, és azt kell mondanom, hogy kifejezetten ügyes a hölgy. A hangja ez az igazi '60-as, '70-es éveket idéző peace & love mentalitásban tobzódó orgánum.
Russ Tippins ismerős név lehet a brit heavy metal szerelmeseinek, ugyanis az úriember a Satan oszlopos tagja gitárosként, 2023-ban már koncerténekese is. Értelemszerűen ő a felelős a heavy metal elemekért, de a hangja is kifejezetten kellemes. Kicsit popos, de még maximálisan a támogatott szinten. Keith Robinson dobjátéka szintén olyan eleme a zenének, mely az autentikusságot hivatott szolgálni, viszont dicsérendő, hogy itt-ott azért modernebb, metalosabb elemek is előkerülnek, sőt, néha punk is.
Hogy miért jött be mégis a "Voyage", ha idáig szinte csak ütlegeltem szegény lemezt? Mert olyan egy hangulata van, hogy Szűz Mária! Egyszerűen ha kellő nyitottsággal áll az ember ehhez az albumhoz, akkor az egyik legfelvillanyozóbb, legpozitívabb zenei élményben lehet része.
Vannak azok a bandák, melyek nem akarják megváltani a világot a zenéjükkel, csak szimplán annyi a cél, hogy ameddig hallgatod, addig konstans jó kedved legyen: na, a Tanith is ilyen. Én magam nem hiszem, hogy valaha is hardcore rajongója leszek ennek a világnak, de ameddig tartott ez a lemez, addig remekül éreztem magam tőle, és ez már önmagában több, mint amire elsőre számítottam.
8/10
