Akik hasonló korosztályba tartoznak, mint én (20-as évek legvége, 30-asok legeleje), és a korai tiniéveikben kezdték el a szocializálódást a hazai rock/metal közegbe, esetleg még ilyen Margit-szigetes, Deák-teres, Nyugatis társaságokban is mozogtak, azoknak biztos valamilyen szinten dereng a svéd Deathstars neve. Lehet, hogy soha egyetlen dalt nem hallott tőlük, vagy csak azért hallgatta sokat a Death Dies Hard című slágerüket, mert az adott társaságban ott volt az az egy bizonyos goth/emo csaj, akibe halálosan szerelmes volt, neki meg történetesen pont ez volt az éppen adott kedvence.
Ezek a srácok sokunknak egyet jelentettek a dark, durva zenével, és mivel úgy néztek ki, mintha a Holló című filmből léptek volna elő, ezért még stylistnak sem voltak utolsók. A zene könnyen befogadható volt és mivel Whiplasher hangja nagyon hasonlított Till Lindemannéra, ezért gyakorlatilag tökéletes Rammstein-pótlékok voltak azoknak akiket inkább fekete körömlakk és a kihúzott szem hozott lázba, nem pedig a lángszórók.
Visszagondolva egy érdekes időszak volt ez, mindenesetre ahogy idősödtünk, úgy került egyre inkább perifériára a svédek zenéje. Őszintén meg lennék lepve, hogyha ebből a közösségből bárki akár egyetlen dalt fel tudna idézni csípőből a legutóbbi, "The Perfect Cult" című albumukról. Pedig egyáltalán nem volt az rossz lemez, de már annak is kilenc éve. Most pedig rengeteg várakozás, kéztördelés, tűpárnánülés és álmatlan éjszaka után itt a várva várt ötödik album, az "Everything Destroys You" .
Én is ott voltam, tudom, és ezzel együtt szerintem biztonsággal kijelenthetem, hogy az, hogy fiúk-lányok egyaránt égig érő merevedéssel ugrottak a Deathstars zenéjére, sokkal inkább volt egyfajta státuszszimbólum, egy önigazolás arra, hogy a sok mainstream rajongó között mennyire darkos, underground arcok vagyunk, mintsem tényleges rajongás. Ha meglett volna a tényleges rajongás, akkor hamar feltűnt volna, hogy igazából a második lemez óta ("Termination Bliss") egy hang nem sok, annyit nem változott sem a zene, sem az összkép. Az első két album között még megvoltak azok a különbségek, hogy míg az első egy vér indusztriális lemez volt, addig a másodiknál már szimfonikus elemek is előkerültek. És itt megállt a történet. És akkor most nézzük az új anyagot.
Hogyha röviden kéne összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy jó. De azért jó, mert az előző négy album is jó volt. A Deathstars semmi mást nem csinált, csak fogta az eddig bevezetett formulát és 2023-as köntösbe csomagolta. Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez a köntös nagyon 2023-as lenne, mondjuk ezt ma már elég nehéz objektíven megítélni.
A lényeg, hogy konkrétan semmit nem változott a recept. A darkos, indusztriálos, szimfonikus elemek maradtak, lényegében továbbra is ezek képezik a zene gerincét. A slágeresség maradt, a 40 perc környéki játékidő maradt, Whiplasher szavalós vámpír vokálja maradt. Konkrétan nem tudom, mi olyat tudnék mondani, amiben változás történt.
Tulajdonképpen az egész albumnak olyan érzete van, mintha egy piackutatás lenne. Vajon közel 10 év után is tudunk még relevánsak lenni? Mást nem tudok elképzelni az egész mögött. És félre ne értsetek, alapvetően jó új dalokat hallani tőlük, de szerintem egy ekkora kihagyás után az ember joggal várja el, hogy a visszatérés ne csak friss legyen, hanem újdonságjellegű is. Amiben viszont teljesen biztos vagyok, hogy a "Termination Bliss" óta ez lesz az első album, melyről a legtöbb sláger le fog mászni. Az ilyen dalok, mint a This Is, a Midnight Party vagy a címadó, tényleg erősek. Igazából ezek pont olyan dalok, amilyenek miatt az ember úgy általában megkedveli a csapatot.
Túl nagy változások a tagságban sem történtek, egyedül a dobosposztra került új ember Nitro személyében. Ezen túlmenően gyakorlatilag minden és mindenki maradt ugyanaz. Illetve mégsem, mert visszatért egy igazi közönségkedvenc gitáros, Cat Casino, aki utoljára a "Night Electric Night" albumon játszott. Ami még feltűnő, hogy Whiplasher többet használ klasszikus éneket, mint ezt a gótikus szavalást, bár az is tény, hogy ez sokszor simán le van torzítva, mondjuk ez eléggé a csapat sajátja volt mindig is.
Tudom, hogy mit gondoltok. Kicsit ellentmondásos lett ez a cikk. Az egyik pillanatban még jónak kiáltom ki ezt a lemezt, de utána konkrétan végigpanaszkodom az egészet. Tényleg elég kettősek az érzelmeim az "Everything Destroys You" kapcsán . Egyrészt örülök, hogy kijött egy új Deathstars-lemez, egy rövid időre még a tini önmagam is előjött.
Másrészt viszont úgy érzem, hogy semmi újat nem kaptam. Ami így kilenc év várakozás után egy kicsit zavaró. Igaz, ami jött, az végülis jó lett, viszont a Deathstars egy kicsit a mekis hamburgerre kezd emlékeztetni. Könnyen befogadható, mert alapvetően finom, de mindig minden alkalommal ugyanazt fogod kapni, maximum egy kis bacon-t meg jalapeno-t is raknak bele, de olyannyira nem feltűnő egy idő után a jelenlétük, hogy arról is megfeledkezel, hogy egyáltalán ott vannak. Ha eddig szeretted, akkor ez is tetszeni fog, viszont ha nem mozgatott meg benned ez az egész semmit sem, nos, nem ettől leszel újkeletű rajongó. Nem vagyok teljesen elégedetlen, csak egy kicsit csalódott.
7/10
