Rozsdagyár

AC/DC - The Razors Edge (1990)

Kedvencek temetője

2023. május 23. - Kovenant

acdc_cover_1.jpg

Emlékszem, az AC/DC tizenkettedik soralbumát, az 1990. szeptember 24-én kiadott "The Razors Edge" című korongot a megjelenése napján vinyl-formátumban vettem meg Angliában, miközben középiskolai nyelvoktatáson vettünk részt az osztállyal a Kent gróságban található Broadstairs városában. A vendéglátó család aztán ott helyben, azonnal át is másolta nekem kazettára, én meg a Philips walkmanemen hallgattam gyakorlatilag megállás nélkül a következő hetekben.

Nos, a fenti bevezetőben leírtak is bizonyítják, hogy ez a lemez a mából nézve mintha az őskorban jött volna ki: egy teljesen másik iparági, technológiai, zenehallgatási és elsősorban trendkorszakban. A rock- és metalzene a csúcson volt, teljesen pariban a korszak popsztárjaival és kereskedelmileg is pontosan ugyanolyan súlyt képviseltek, de ami a legfontosabb: a legfőbb fogyasztói csoportot jelentő tizen-huszonévesek körében az egyik legnépszerűbb irányzat volt. Az átlagos bulikban és sörözések közben is jórészt ez szólt, ráadásul - ami mai ésszel már egyenesen elképzelhetetlen - a diszkókba is odakeveredtek a legnagyobb rock/metalslágerek (Metallica - Nothing Else Matters, AC/DC - Thunderstruck, Moneytalks). Egyszóval szép idők voltak azok, felebarátaim és miért is ne emlékezzünk a régi szép időkre, nem igaz?

A '80-as évek nem igazán sikerültek jól a brit/ausztrál hard rock banda, az AC/DC számára. Bár megvolt a saját szupersztár-pillanatuk (na jó, két-három évük) a "Highway To Hell - Back In Black - For Those About To Rock" szentháromság idején, a folytatás már nem alakult ennyire fényesen. Bár ez az időszak pontosan a hard rock és a metal aranyérája volt (a stílus itt érte el minden szempontból a legnagyobb népszerűségét), a Young-testvérek sorra hozták ki a hozzájuk képest meglehetősen szerény kreatív teljesítménnyel fémjelezhető korongjaikat és csak az 1986-os Stephen King-filmzenealbum, a "Who Made Who" emelte őket vissza valamennyire a köztudatba.

Az 1988-as "Blow Up Your Video" főként az Egyesült Királyságban durrant nagyot, de az Államokban nem ért el akkora sikert és nem is vetett igazán nagy hullámokat. Valahogy úgy tűnt, hogy az AC/DC, melyet az utolsó ausztrál tag, Phil Rudd dobos 1983-as eltávolítását követően kizárólag csak brit zenészek alkottak, nem találja a receptet és afféle '70-es évekbeli zárványként él már csak a kortárs metalszíntéren.

Ezt az sem segítette, hogy Malcolm Young zenekarvezető a '88-as turné helyett az elvonót választotta, hogy évtizedes alkoholfüggőségének végleg hátat fordíthasson, illetve Brian Johnson énekes a válásával volt elfoglalva. A dobosposzton is (szokás szerint) gondok akadtak: Simon Wright brit ütős beadta felmondását és Dio zenekarába távozott, így a banda leigazolta a kopasz walesi dobost, Chris Slade-t, aki korábban a The Firm, a Manfred Mann's Earth Band és az Asia soraiban szerzett évtizedes tapasztalatokat.

A dalszerzés ismét a Young-testvérek kizárólagos feladata lett, mivel a frontember nem vett részt a munkákban, így a dalszövegek megírása is a testvérpárra maradt (Brian Johnson elmondása szerint ezzel hatalmas súlyt vettek le a válláról). A '80-as évek óta megszokhattuk, hogy a néhai Bon Scott zseniális szövegeit felváltották a kétértelmű viccek és a főleg a szexre kihegyezett mondanivaló, így ez maradt a fő csapásirány, habár néhány dal ebben is hozott újdonságot.

A felvételekre 1990 során került sor Írországban és Kanadában, a producer pedig nem volt más, mint Bruce Fairbairn, aki igazi nagyágyúnak számított a szakmában és azt megelőzően a Bon Jovi, az Aerosmith és a Blue Öyster Cult lemezeivel ért el óriási sikereket. A választás minden bizonnyal nem lehetett véletlen: az AC/DC a  fentebb már említett John Mutt Lange-korszakot kivéve vagy a Young-Vanda producerpárossal dolgozott vagy saját maguk intézték a felvételeket, valljuk be, vegyes eredményekkel. A Young-testvérek érezhették, hogy friss anyaguk vízválasztó lesz az új évtized hajnalán: valami nagyot kellett gurítaniuk, mert erősen kezdett fakulni az a bizonyos nimbusz.

Nos, a végeredmény - nem túlzás - az AC/DC Brian Johnson-érájának második legjobb albuma lett és teljesen váratlanul visszarepítette a zenei sztratoszférába és a sikerlisták csúcsára a bandát. Csak az Államokban ötmillió példányban kelt el, világszinten meg sem állt a tizenkétmilliós eladásig és nem kevesebb, mint négy kislemezt produkált, melyek közül három meg is járta a Billboard TOP40-es dallistáját. David Mallet brit rendező mindegyikhez egészen zseniális klipet készített, melyeknek bérelt helye lett az MTV rotációjában.

Elsőként a hangzásról érdemes szót ejteni: érzésem szerint Bruce Fairbairn keze a dalokban is benne lehetett, de munkája leginkább a lemez megszólalásában érhető tetten. Cliff Williams basszusgitárja szépen előre lett hozva a mixben, ráadásul önálló melódiameneteket is penget végre, melyek kiválóan ellenpontozzák a nótákat (a 2003-as  AC/DC Remasters sorozatban még inkább hallatszik ez, érdemes külön meghallgatni).

Chris Slade dobolása teljesen más állatfajta, mint Phil Rudd groove-ja. Sokkal agresszívebben és dinamikusabban dobol, ráadásul ereje a gyorsabb dalokban érhető tetten. Játékával modernebb és (ha tetszik) metalosabb ízt kapott a csapat. Brian Johnson hangja is kezdett visszatérni ahhoz a formájához, mely az 1985-ös "Fly On The Wall" gyászos produkciója előtt jellemezte, ráadásul a vokálja sincs botrányosan hátrakeverve és visszhangosítva, mint azon az anyagon.

Angus Young pedig simán a legkreatívabb szólóit hozza: a Fire Your Guns vagy a címadó The Razors Edge tételekben olyanokat teker, amilyenekre sem előtte, sem utána nem volt példa az AC/DC történetében. Ha már a címadó nóta: ez a dal egyértelműen a zenekar leghúzósabb, legmetalosabb szerzeménye, valami eszméletlen zúzás.

Külön érdemes még kiemelni a háttérvokálokat, melyek új színt hoztak a banda produkciójába. Nem egyszerű csordavokálokról van itt szó, hanem a Young-testvérpár konkrétan dallamokat, kiegészítő melódiákat hoz, néha még a vezérszólamot is átveszik (lásd Moneytalks). 

Természetesen a korong koronaékszere a nyitó Thunderstruck, mely az utolsó olyan AC/DC-darab, mely klasszikussá és kihagyhatatlan koncertdallá vált és melyet az együttes azóta is játszik. Egyszeri, megismételhetetlen csoda ez a tétel, mely egyébként Angus Young fellépések előtti arpeggio- vagy skálázási gyakorlatából ered. De a többi szám is pengeéles: a Shot Of Love, a Got You By The Balls, a Goodbye And Good Riddance To Bad Luck vagy éppen a Rock Your Heart Out is óriási szerzemények, de tulajdonképpen végigmehetnénk az összesen, mert itt nincs egyetlen gyenge vagy tölteléknóta sem. 

Az 1990-es "The Razors Edge" az utolsó hibátlan AC/DC-anyag lett, a metalkorszak csúcspontján és szépen le is tarolta a rajongókat, no meg a lemezlistákat is és a banda visszakerült a zenei csúcsragadozók jól megérdemelt polcára. Sajnos az ezt követő lemezek ("Ballbreaker", "Stiff Upper Lip", "Black Ice", "Rock Or Bust") mindegyike egyfajta sormintát követett: két-három kiemelkedő számon kívül rengeteg haloványabb darabot tartalmazott és egészen a 2020-as "Power Up" korongig kellett várnunk egy újabb combosabb cuccra (ez utóbbi kritikája ITT, míg az AC/DC teljes diszkográfiájáról írt cikkünk ITT olvasható). 

10/10

acdc_1990.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5518130158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2023.05.25. 23:10:11

Számomra az AC/DC a vasárnapi húsleves kategória.
Mindig szertejük, ha gőzölög az asztalon, talán únjuk egy kicsit, de szertartás és jól esik.
süti beállítások módosítása