Nagy sikerrel zajlott le tavaly a Def Leppard és a Mötley Crüe amerikai körútja, mely még 2020-ban indult volna, de a pandémia miatt el lett halasztva. Ezen sikeren felbuzdulva lett egy európai szakasza is a túrának és ami még örömtelibb, hogy budapesti helyszín is került a naptárba. Annál is inkább, mert mindkét csapat csupán csak egyszer járt nálunk ez előtt, és az sem mostanában volt.
A Def Leppard 1996-ban, míg a Mötley Crüe még régebben, 1991-ben járt hazánkban. A várható nagy érdeklődésre tekintettel így az esemény helyszíne az MVM Dome lett, ami jó 3/4-ig meg is telt. Egyes helyekért igencsak borsos árat kellett fizetni, mivel első körben külömböző VIP-csomagok formájában lehetett megvásárolni azokat. Így a koncert napján a szervezők igyekeztek feltölteni az üresen tátongó helyeket a felső karzaton ülőkkel, így volt, aki igencsak jól járt.
Bizonyára sokan örültek volna (velem együtt), ha az európai körútra is magukkal hozzák Joan Jettet, de minimum a Poisont. Dehát ez a túra csak a két főzenekarról szólt. De hogy ne maradjunk bemelegítés nélkül, a külföldi promóterek választása az Abaházi.Rt-re esett. Nem nagyon követtem nyomon sem a Hangya féle újra -ing Singezést, sem az Abaházi Csabi féle Rt-t, mert én szeretném megőrizni úgy a zenekart az emlékeimben, ahogy anno láttam, hallottam őket, így célirányosan biztos nem mentem volna el a koncertjükre.
De mivel itt ők nyitottak, azért adtam egy esélyt a produkciójuknak. Bár kétség kívül jó volt hallani Csabi hangjával a régi dalokat, de így mégsem az igazi. Ráadásul a színpad is nagynak bizonyult nekik, nehezen tudták belakni, bár mindent tőlük telhetőt megtettek. Ellensúlyként Csabinak szerencsére van rutinja a frontemberkedésben és rádiós műsorvezetőként is ragadt rá sok minden, ami kell a közönséggel való kommunikációhoz. De mindazonáltal véleményem szerint nem volt több egy szimpla hakninál ez a fél óra.
A turnén a két főzenekar váltogatta a kezdési sorrendet. Így Budapesten a Def Leppardra esett a kezdőszerep. Őszintén szólva nálam soha sem talált be a csapat, így a nagy slágereiken kívül nem igazán ismerem a dalaikat. Mindemellett elismerem zenei nagyságukat, melyről ezen az estén tanúbizonyságot is tettek. Pár perc visszaszámlálás után, amit a kivetítőn nyomon lehetett követni, a színpadra léptek Joe Ellioték és már itt teljesen nyílvánvalóvá vált, hogy itthon a teljes egészében ülőhelyes koncert (bár ez nem tiltja, hogy bárki felálljon a helyéről), totálisan csődött mondott. Lehet, hogy egyes előadóknál ez működik, de nem két ilyen dallamos zenekarnál, ahol a buli hevében ösztönösen is elindul a seggrázás, még ha a pogó nem is. Még a karzaton is úgy mozogtak a széksorok, hogy azon aggódtam, mikor szakad ki a helyéről.
Nálam a hangzás tekintetében a legnagyobb mérce, ha nem ismerem a dalokat és mégis tisztán hallom, mit játszik a zenekar. A Def Leppard alatt pontosan ezt éreztem, semmi nem volt túltolva, mintha DVD- vagy Bluray-lemezről néztem-hallgattam volna végig a koncertet. Remekül elkülönült egymástól Phil Collen és Vivian Campbell gitárja, nem nyomta el egyik a másikat. A vokálok is zseniálisan támogatták meg Joe Elliotot. A látvány pedig egészen pazar volt az óriás ledfalaknak köszönhetően. Gyakran el is vonták a figyelmet a színpadi történésekről. Hatalmas ovációt kapott Rick Allen dobszólója is. Összességében egy minden részében vérprofi produkciót láttunk.
A budapesti koncerten a Mötley Crüe zárta az estét és a nyitánykor felhördülő ovációból ítélve nem kétséges, hogy aznap este őket várták a legtöbben. Lehet azon fanyalogni, hogy mi értelme volt annak, hogy nagy felhajtások közepette aláírták a szerződést, hogy ők biza többet nem lépnek fel, majd eltemették, kiásták és felrobbantották, de annyian aláásták már a búcsúturné intézményét, hogy ezen már meg sem lepődik az ember fia. Sőt, nagyon sokaknak jól is jött, hogy újraaktiválta magát a csapat, mert a pályafutásuk alatt rendre elkerülték hazánkat. Mint már említettem, csak egyetlen egyszer, a '91-es Monsters Of Rockon láthattuk itthon Vince Neiléket. A búcsúturnéhoz is Nickelsdorfig kellett utazni. Így volt, akinek ez volt élete első Mötley-koncertje.
Nekem sikerült a Nova Rockon elcsípnem őket a búcsúturnén, és akkor eléggé le volt eresztve a csapat, így kicsit tartottam is a mostani koncerttől. De ahogy felcsendült a Wild Side, már az oldalsó lelátón is álltak az emberek. és a zenekaron is látszott, hogy jó formában vannak. Sajnos, mint ahogy már többen is leírták Tommy Lee játékából egy-két daltól eltekintve alig lehetett valamit hallani, így az nagyban visszavetette a hangzást attól, hogy megdörrenjen, cserébe viszont minden más baromira hangos volt.
De mint a Def Leppard bebizonyította, ez nem a helyszín hibája volt. Lehet azon is fanyalogni, hogy Mick Mars helyére John5 került, de mint ahogy a Panterában Zakk Wylde leigazolása, úgy itt is szakmailag ez volt a lehető legjobb választás. Szeretjük, tiszteljük Micket, de valljuk be, a betegsége okán már bizonyára kínszenvedés neki egy ekkora show-t végigtolni. Viszont az a sárdobálás nem kellene, mely kialakulóban van közte és a zenekar között. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha John5, mint másodgitáros egészítette volna ki a zenekart. De a teljesítményére nem lehet rosszat mondani, patentra betanulta az összes dalt. Sőt a fiatalos lendülete, ahogy bejárta az egész színpadot, jót tett a produkciónak.
Persze a koncertprogram a nagy slágerekre épült, mint a Shout At The Devil, Too Fast For Love, Don't Go Away Mad, amelyek mellett remekül megfért két újabbkori tétel: a Saints Of Los Angeles és a Dirt is. A középrésznél kaptunk egy egyveleget olyan dalokkal, mint a Smokin' In The Boys Room, Helter Skelter, Anarchy In The UK, Blitzkrieg Bop.
Aztán egy kis szusszanásnyi időre a Home Sweet Home következett, mely alatt végre Tomy Lee is előtérbe került, na nem a hangzással, hanem hogy a kifutó végébe előhozott pianínón eljátssza a dalt. A látványra sem lehet panasz. Bár ezúttal Tomynak nem volt pörgő, forgó, hullámvasutazós dobfelszerelése, a ledfalakon futó vetítések, a lézer fények, a Girls Girls Girls alatt felfújt két női cyborg-alak néha feledtetni tudták a hangzás minőségét. Nem hiába, a megfelelő körítéssel bármit el lehet adni
Összességében, a hibák ellenére ez egy nagyszerű este volt, két világklasszis zenekarral. Remek indítása volt a nyári szezonnak, ahol még olyan zenekarok várnak ránk, mint a Rammstein, a Cult, a Guns 'N Roses és Kreator/Biohazard kettőse.
Fotók: Máté Évi
