A spanyol doom/post-metalos Ikarie két évvel a "Cuerpos En Sombra" debütáló album után most visszatért a trilógia középső darabjával, az "Arde"-val. Az első korong a fájdalomról szólt, az "Arde" az átalakuló dühről.

Az Ikarie igazán fiatal csapat és nem is tétlenkednek sokat: 2019-ben alakultak és most a második lemezüket adják ki. Már a kezdetek óta nagyon világos elképzeléssel léptek be a zenei arénába, hogy mit és hogyan akarnak közvetíteni, a képlet már a "Cuerpos En Sombra" korongon világossá vált. Az "Arde" ugyanazt az utat járja, mint elődje, épp csak apró finomhangolásokat végeztek rajta.

A friss anyag tíz melankolikus nótát foglal magába, közel negyvenöt percben. Két részre lehet bontani az albumot: az egyik fele a hagyományosabb, öt-hét perc közé eső kidolgozottabb darabok terepe. A másik fele a két-három perc körüli átvezetők, intermezzok. Ebből is lehet sejteni, hogy a csapat nagyon ráfeküdt a hangulatra, ami voltaképpen az erősségük is, már-már a védjegyük, mert egy nagyon erős atmoszférával rendelkező lemez született.

A Sacrifico remek felvezetőként szolgál, ennyi bőven elég, hogy lássuk, a csapat igazán mestere a hangulatkeltésnek. Viszont a következő Santa Sangre egyből csalódásra ad okot, a dal sehova se tartó témázgatása és befejezetlennek tűnő szerkezete időhúzásnak hat. A La Sed már érettebb darab, kompaktabb. Aztán egy sima - egy fordított alapon folyik tovább a lemez. A 40 Dias szintén jó hangulatfokozó, a Surcos (Ciutat Morta) meg egy jobbak közé sorolható szerzemény, melyben jobban kijönnek a csapat rétegei és mélységei.

A közepe felé ellaposodik a korong, ennyi ideig pusztán hangulattal nem lehet fent tartani a figyelmet. Néhány tölteléknóta után a Titane II kelti fel újra az érdeklődést, mondhatni, az album legjobbja. A záró Flores En El Asfalto tökéletes levezető tétel. Az "Arde" ilyen szempontból szépen keretbe van foglalva.

Az "Arde" tematikája szerint a dühről szól, mégsem érzem a haragot sehol. A lemez végig egyenletes, olyan kényelmesen hömpölygő, nincs tetőpont, nincs katarzis, nem érzem, hogy bárhova is tartana. Eleje van és vége, és a kettő között a megfestésre váró vászon, mely eléggé fakó lett.

Az a fajta kettősség, mely az intermezzok és a hagyományosabb dalok előfordulását mutatja, valamilyen szinten működik, de az átvezető darabok sokkal érdekesebbek és izgalmasabbak. Ha nagyon szigorú akarok lenni, mondhatnám, hogy van itt egy kupac szürke dal és egy kupac ötletesebb dalképződmény, amiből bármit ki lehetett volna hozni, de mondjuk, így is tökéletesen beleillene egy XIX. századi spanyol gótikus vagy folk horrorba filmzene gyanánt.

Az Ikarie az atmoszférával akarja eladni magát: ha az elején nem kapott el a hangulat, akkor fölösleges tovább próbálkozni vele, mert zeneileg nincs bennük akkora változatosság, hogy azzal tartsák fent az érdeklődést.

A hangzás tompasága és szürkesége illik a koncepcióhoz, de a hangszerek szépen kivehetőek. Az anyagot Daniel Gil, a zenekar gitárosa keverte és Brad Boatrigh maszeterelte. Az egyhangú borító Deborah Sheedy műve.  Az "Arde" március 17-én jelent meg az Avantgarde Music gondozásában.

6/10