A legutolsó, 2021-ben megjelent "Vadak" album óta (kritikánk ITT olvasható, a 2020-ban a zenekarvezetővel készített videointerjúnk pedig ITT nézhető meg) sok minden történt a Thy Catafalque körül. A 2011 óta Kátai Tamás stúdiós szólóprojektjeként működő formáció a 2021-es Fekete Zaj Fesztiválon a hazai underground metalszcéna soraiból verbuvált vendégzenészekkel kiegészítve megtartotta első koncertjét, mely később élő felvételként is megjelent.
Aztán beindultak a dolgok: az együttes - stabilizálódó koncertfelállással - előbb a Brutal Assault Fesztiválon, majd Londonban, illetve több alkalommal Budapesten is fellépett (legutóbb a Platon Karataev társaságában) és úgy tűnik, Kátai Tamás 1998-ban Makón megalakított csapata lassan, így negyedszázad elteltével végre megkapja azt a nemzetközi és hazai elismerést, mely már nagyon régen járna nekik.
A "Vadak" kapcsán megírtuk, hogy a black metal gyökerekkel rendelkező, annak formanyelvét a magyar népzenével, az avantgárd megoldásokkal, elektronikával, dzsesszel és ki tudja még mivel vegyítő zenekar azon a lemezen minden eddiginél befogadhatóbb irányba fordult. Egyértelmű volt a rockosodás, a dallamosodás, a kompaktabb dalszerkezetek jelenléte, ezért voltam nagyon kíváncsi arra, hogy mi következik mindebből, folytatódik-e a közérthetőbb, talán nagyobb közönséget megcélzó koncepció.
Nos, a június 16-án a Season Of Mist kiadó gondozásában érkező "Alföld" jobban rá sem cáfolhatna a fentiekre. Már az első két előzetes dal kapcsán csak néztem ki a fejemből, mert a Néma vermek és A csend hegyei körülbelül köszönőviszonyban sem álltak a két évvel ezelőtti dalokkal. Már a "Vadak" témáiban érezhető volt, hogy a black metal alapokat átvette a death metal, de amit az "Alföld" rejt, arra nem igazán voltam felkészülve.
Valami olyasmi élmény az új album, mint a 2015-ös, a TC-diszkográfiában talán a leginkább megosztóra sikeredett "Sgùrr" (kritikánk ITT olvasható): akkor négy év kihagyással érkezett az a metszően kemény lemez az igazán nagy áttörést hozó "Rengeteg" után és szinte mintha egy másik alkotó produkcióját hallhattuk volna akkor. Ellentétben a "Sgùrr" koronggal, az "Alföld" már itthon készült, címében is hangsúlyosan magyar szűrőn keresztül lepárolva Kátai Tamás gondolatait, mondanivalóját.
A kilenctételes friss album játékideje a háromnegyed óra alatt marad és a közel tízperces címadót, illetve egy rövid instrumentális átkötést leszámítva négy-ötperces, kompakt darabokból áll. A vendégzenészek ezúttal a mostani koncertfelállást reprezentálják, énekfronton Lédeczy Lambert (Ahriman), Bokodi Bálint (Lost Continent, Diabolus In Musica), Veres Gábor (Watch My Dying) és Dudás Gábor (Reason) kapott szerepet, illetve a korábbi anyagokról már ismert Horváth Martina (The Answer Lies In The Black Void, Mansur) is feltűnik, igaz, csak egy rövid betét erejéig.
Ha valaki azt várta, hogy a "Vadak" után Kátai Tamás továbbmegy azon az úton, mely a dallamosabb, rockosabb vonalat teljesíti ki, óriásit fog csalódni. Most nincsenek álmodozós, ambient tételek, a népzenei elemek tulajdonképpen teljesen háttérbe szorultak (Horváth Martina éneke hozza be csak szinte villanásszerűen ezt), a játékosság helyét pedig átvette a nyers, sokszor kíméletlen zúzás. Az atmoszféra rendkívül komor, gyakran már-már kilátástalanül sötét.
A zenei kalandozások egyedül a közel tízperces Alföld című dalban jelennek meg: az alapvetően death metal hangulatot a már említett népzenei jellegű női ének, a lezáró, szinte reneszánsz gitármeneteket idéző betét és némi visszhangos, lebegős post-punk gitárakkordozás töri meg. De mindez semmi a dal első felének ultrabrutál részéhez képest, melynek szólója hallatán Kerry King simán leteheti a lantját. A progresszív, játékosabb Thy Catafalque egyedül az instrumentális Folyondár című tételben ismerhető fel, melyet fuvola és hegedű gazdagít, remekül.
Kiemelném Lédeczy Lambert énekesi produkcióját, mert amit itt művel, az embertelen. Már a "Mezolit" koncertalbumon szíven ütött a teljesítménye: kriptaszagú underground death metal árad azokból a dalokból, melyekben szerepet kap. A nyitó A csend hegyei, az Alföld vagy a leginkább slágeres Csillagot görgető mind-mind libabőröztető. Apropó, Csillagot görgető: post-black metal, nyakroppantó, a középrészen beérkező klasszikus heavy metal riff, no meg Hammond-orgona. Mekkora ez a szám, te jószagú Atyaúristen!
A lemezt záró Néma vermek videója kapcsán (mely elsőként jelent meg a lemezről) azonnal beugrott Ady A magyar Ugaron című verse: ahogy Kátai Tamás ásójával belevág a talajba, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik számára az, hogy a föld nem adja meg magát, hanem makacsul ellenáll, ahogy számára is mindinkább érezhetővé válik munkájának reménytelensége és értelmetlensége, feje felett az égbolton a csillagok körforgása jelzi az ezredévek múlását, majd végül a végső megadás, az ugarra heveredés megnyugvása. Nos, ebben tulajdonképpen benne van az életünk, de utolsó száz-kétszáz-ötszáz évünk mindenképp.
Egészen lenyűgöző, ahogy a Thy Catafalque huszonöt év után, tizenegyedik soralbumán is képes újat, mást, de ugyanolyan érvényeset és izgalmasat mondani. Az "Alföld" egyértelműen a zenekar utóbbi években készült legkeményebb, célzottan extrém metal anyaga lett: kíváncsi vagyok, hogy azok, akik a "Naiv" vagy a "Vadak" révén ismerték meg zenéjüket, mennyire fogják értékelni ezt a karcosabb, nyersebb irányt, mindenesetre nálam azonnal betalált. Más, mint amit Kátai Tamástól megszokhattunk, de pontosan ezért izgalmas.
9,5/10
Fotó: Karancz Orsolya
