A kétezres években, sőt talán még az elmúlt évtized elején is legfeljebb a metal underground berkeiben ismert és elismert magyar Thy Catafalque formáció és annak egyszemélyi vezetője, Kátai Tamás mára amolyan hivatkozási ponttá vált itthon. Afféle Charles Simonyiként vagy magyar származású Nobel-díjasként szoktunk rá hivatkozni, hogy igen, ilyet is tudunk, ilyen is van nálunk és óhatatlanul ehhez a produkcióhoz hasonlítjuk a magyar rock/metal csapatok aktuális teljesítményét, én legalábbis biztosan.
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ebből mennyi köszönhető annak, hogy Kátai Tamás tíz évre itt hagyta Magyarországot és elköltözött Skóciába. Vajon ebben nincs esetleg a közönség részéről valami óhatatlan sznobizmus, mely hirtelen felismeri a zsenialitást, de csak azért, mert máshol, más közegben (és ennek folyamodványaként esetlegesen más hallgatóság részére) íródnak ezek a kiemelkedő albumok?
Saját hazájában senki sem lehet próféta, tartja a mondás, de ez esetben ennek pont az ellenkezője lett igaz: a Thy Catafalque - amellett, hogy egyre szélesebb és fokozottabb érdeklődés kíséri minden megmozdulásukat nemzetközi szinten is - mára már kultstátuszba került itthon, ennek pedig rettenetesen egyszerű az oka, mégpedig a kikezdhetetlen, megbízható minőség.
A Rozsdagyár megalakulása óta minden TC-albumról írt kritikát (a legutolsó ITT olvasható) és tavaly ősszel volt szerencsénk videointerjút is készíteni a zenekarvezetővel, mely ITT nézhető újra. Ahogy most visszaolvastam ezeket a recenziókat és újra belemélyedtem az előző korongokba, a Season Of Mist kiadó gondozásában június 25-én megjelenő tizedik soralbum megismerése után bizony volt miről gondolkodnom. A "Vadak" számomra azonnal megadta magát, ellentétben mondjuk a "Geometria" vagy a "Sgúrr" anyagával, melyeknél ez az állapot csak alapos barátkozás után érkezett meg.
Az új korong hallgatása során eszembe jutott minden idők egyik legjobb magyar könnyűzenei produkciója, Udvaros Dorottya 1984-ben megjelent "Átutazó" című nagylemeze, melynek zenéjét Dés László, dalszövegeit pedig Bereményi Géza írta. Ha valaki nem ismerné ezt az albumot, akkor pótolja gyorsan a hiányosságát, mert azok a dalok örök érvényű klasszikusok, ráadásul kordokumentumszerűen villantják fel a '80-as évek Kádár-kori Magyarországának lekoszlott, zsírfoltos, füstszagú valóságát.
A "Vadak" annyiban hasonlít ahhoz a lemezhez, hogy itt is minden dal más, azonnal rögzülő és körülírható karakterrel és atmoszférával bír. Egyben hat az anyag, ennek ellenére vannak rögtön kiugró, slágeresebb darabok is, azonban elsőre engem meglepett a korong, mert van változás bőven.
Kezdjük talán azzal, hogy a Thy Catafalque eredetmítoszában és gyakorlatilag egészen a legutóbbi anyagain is kiemelt fontossággal bíró black metal helyét átvette a (progresszív, illetve helyenként a zsigeri) death metal. Breno Machado gitáros több dalban is szólózik, illetve Horváth Martina mellett Vörös András (Ørdøg), Veres Gábor (Watch My Dying, Hiinaar) és Dudás Gábor (Reason) tűnik fel új vendégénekesként. Emellett számtalan hangszeres (elektronikus duda, réz- és fafúvósok, örmény duduk, illetve további egzotikus ütőhangszer) is tiszteletét teszi a lemezen. Minden eddiginél gazdagabb tehát a zenei spektrum, a hangszerelés és szélesebb a merítés a bő egyórás lemezen.
Gyerekkoromból emlékszem a királyi tévén a '80-as évek első felében szakmányban futó különböző tudományos ismeretterjesztő kisfilmek (Delta, heló!) aláfestőzenéire: általában Mike Oldfield, Vangelis, Jean-Michel Jarre szintetizátor-varázslatai futottak alattuk, azonnal megteremtve egy álmodozós, kozmikus atmoszférát, melynek segítségével bőszen nézhettük a fekete lyukak kialakulását vagy éppen egy kísérleti sejttenyészet felgyorsított burjánzását.
Ezek a hangulatok köszönnek sokszor vissza Kátai Tamás egészen fantasztikus ambient-jellegű témáiban, melyeket a népzenei elemek és a metalkeretek tesznek valami olyan egyedivé, amire az avantgárd metal jelzőt kifejezetten korlátozónak érzem ma már. Ahogy az "Átutazó" korong azonnal magába szippantja a hallgatót és szinte rögtön megjelenik a szemünk előtt, a fejünkben egy kép, egy helyszín, a "Vadak" is mesél a halálról, a nagyvárosról, az elvágyódásról, az elmúlásról.
Van itt urban jazz-jellegű, zongorás-szaxofonos, furcsán zaklatott tétel (A kupolaváros titka), csodálatosan szép ballada (a záró Zúzmara), szinte gótikus rock módjára pulzáló darab (Szarvas), a csapat történetében eddig nemigen hallottan egyenes vonalú folk rock (Köszöntsd a hajnalt!). Nem véletlenül hoztam fel a rockosodást: minden eddiginél letisztultabbak, befogadhatóbbak, groove-osabbak most a húzónóták és a gitárszólók is a hagyományosabb megközelítést jelzik (Piros-sárga).
De ezek mellett ott vannak a death metal aprítások is, melyeket mindig oldanak-megbolondítanak az ambientes billentyűtémák. A Gömböc, Az energiamegmaradás törvénye, a bő tízperces Móló és Vadak (Az átváltozás rítusai) kifejezetten súlyos darabok, gyakran eszembe jutott az Opeth első korszaka, de akár a kilencvenes évek eleji Amorphis is beugorhat a Móló hallgatása során.
Elképesztően sokszínű, változatos anyag lett tehát a "Vadak": érzésem szerint az utóbbi öt-hat év legkiemelkedőbb TC-lemeze érkezik június végén, mely érdekes módon egyben a legletisztultabb is. Egyértelműen kihallatszik itt az új utak keresése, a megfogalmazás fókuszálása: a zenekar rajongóinak azonban nincs félnivalója, mert Kátai Tamás sajátos zenei világa egyértelműen itt van, csak most más fénytörésben élvezhetjük az egészet.
Ahogy a bevezetőben már említettem, sajátos pechje van a kortárs magyar rock/metal színtérnek a Thy Catafalque együttessel: egyrészt nehéz érdemben veszélyeztetni a TC aktuális albumainak pozícióját a rockzenei magazinok év végi összesítéseiben és mindenki óhatatlanul hozzájuk méri a hazai produkciókat, azonban ez óriási pozitívum is egyben, hiszen van, aki húzza-rángassa előre ezt a sajnos egyre inkább stagnálónak tűnő szcénát. Most sem lesz ez másképp.
10/10
