Jelen cikkünk tárgya szerintem a legtökéletesebb példa arra, hogy egy alapvetően masszívan underground irányzat egyik képviselőjeként hogyan lehet mégis úgy bele-bele kacsintani a mainstreamebb világba, hogy közben végig megőrzi a csapat az identitását.
A német Downfall Of Gaia (gyanítom) többek számára is ismerősen cseng. Én magam 2016-17 tájékán láttam őket a Kvlt-ban, sajnos kicsit ködösek az emlékeim. Egyrészt, mert egy elég random jött ötlet volt a koncert, másrészt kicsit kapkodósra sikerült az este emlékeim szerint, viszont arra biztosan emlékszem, hogy kifejezetten jól éreztem magam, és elejétől kezdve masszívan átjött a gárda stílusa. Ami egyébként azért is frissítően érdekes, mert személy szerint nem csak, hogy nem hoznak tűzbe az atmoszferikus black dolgok, de sokszor a masszívan kerülendő kategóriába esnek nálam. A germánok viszont betaláltak. Azóta többször végigmentem a diszkográfiájukon, és arra kellett rádöbbennem, hogy stabilan hozzák a minőséget öt stúdióalbumon keresztül. Most itt a hatodik, a "Silhouettes Of Disgust".
A zenei alapok mint olyan, egy hangot nem változtak. Továbbra is maradt az atmoszferikus, néha enyhén depresszív blackbe hajló összkép, de a kifejezetten jól megragadható fajtából. Mint korábban említettem, nem én vagyok ennek a műfajnak a felkent védőszentje. Ez részint annak köszönhető, hogy általában borzasztóan egyhangú és monoton produktumokat szül, részint meg annak, hogy számomra ez az emo véres változata. Kövezettek meg, de ez van. Na, a Downfall Of Gaia ezt képes ötletesen, a műfaj korlátaihoz képest változatosan és ami a legfontosabb, szórakoztatóan tálalni.
Kezdjük azzal, hogy ezek az arcok remekül értenek a dalíráshoz. Bár a lemez rengetegszer panelekből épül fel, ezek vannak annyira ügyesen és ötletesen kombinálva, hogy mégsem tűnik az összkép egy kliséhalmaznak. Most ami feltűnő, hogy mintha bátrabban bántak volna a dallamokkal. Sokkal inkább melodikus az összkép, de a klasszikus black metal elemek sincsenek elnyomva. Ezzel egy nagyon izgalmas egyensúlyba kerül a lemez, és még az olyan laikusoknak is felfoghatóvá válik, mint én.
Maguk a dalok egy elég jól betippelhető mezsgyén haladnak. Túl sok változatosságra nem érdemes készülni, de ez leginkább a műfaj saját keretei miatt alakult így: nem ez a zsáner a progresszivitás koronázatlan királya. Ellenben a hangulat remekül el lett találva. A mindent átható kripta-feeling remekül keveredik a szokásos hegyormon duzzogó meg nem értett lélek lamentálásával. Annyira működőképes az egész, hogy még engem is be tudott szippantani.
Mint említettem, kifejezetten tehetséges gárdával van dolgunk. A dobos, Michael Kadnar egy vadállat. Végig emberfeletti teljesítményt nyújt, viszont az az őrület, amit az Unreedemable-ben hallhatunk tőle, visz mindent. Nem véletlen, hogy ő lett az Imperial Triumphant koncertdobosa, úgyhogy ettől csak jobban rágerjedtem az augusztusi koncertre. Hasonlóan izmos teljesítményt nyújt a ritmusszekció másik fele, a bőgős Anton Lisovoj is, nem mellesleg ő felelős a vokál egyik feléért is.
A gitáros duónk, Dominik Goncalves dos Reis (a vokál másik feléért is ő a rezidens) és Marco Mazzola bár semmi forradalmit nem hoz a színtérre, de játékuk és ötleteik vannak annyira sokszínűek, hogy maximálisan túlteljesítik a kicsit előítéletes elvárásaim. Itt nem is annyira a túrásra gondolok, inkább a dallamszekcióra. Elég alap és jól ismert, de mégis van benne valami, amitől frissnek és izgalmasnak hat.
A "Silhouettes Of Disgust" tipikus példája a "nem lesz mindenki albuma" tézisnek. Egy alapvetően jól összerakott, önmagához képest változatos lemezről beszélünk, mely viszont egy jól behatárolt közönségnek íródott, de megvan az az erénye, hogy új belépőknek is nyújt valamit. Én részemről köszönöm a lehetőséget, amennyiben új lemez érkezik a csapattól, azt továbbra is meg fogom hallgatni, viszont távol vagyok még az elkötelezett rajongótól. Ettől függetlenül jöhetnének még koncertezni ide, csak megjegyzem.
8,5/10
