Szinte véletlenül csíptem el, hogy az észak-karolinai Stellar Circuits június kilencedikén új lemezzel rukkolt elő, és milyen boldog vagyok, hogy észrevettem! Aki a prog-metalját dallamosan, technikásan, vagy odacsapósan szereti, az semmiképp se hagyja a radarja alatt elsuhanni a „Sight To Sound”-ot, a srácok ugyanis nem akármilyen anyagot raktak össze a negyvennyolc perces korongra.
A Stellar Circuits munkásságát fél szemmel már követem egy ideje – Rorschach című dalukkal egy Spotify-lejátszási listában találkoztam, és azonnal meg is fogta a figyelmemet – de mélyebben még nem volt alkalmam elmerülni a diszkográfiájukban. Mi sem bizonyult viszont jobb kapudrognak, mint a legfrissebb lemezük. A „Sight To Sound” a Nuclear Blast Records gondozásában látott napvilágot, és aki kicsit is figyel a metal albummegjelenésekre, azok számára a kiadó neve már önmagában is egyfajta ajánlólevélként működhet. És ezt a jelentkezőt bizalommal vegyük is fel az ajánlólevél alapján.
Az amerikai kvartett új lemeze ugyanis olyan érzékenységgel keveri a progresszív metal legjobb összetevőit, amilyennel ritkán találkozni: hangzásuk egyszerre tud egyedien karakteres, könnyen fogyasztható, de mégis tartalmas maradni. Zenéjük fő pillérei: mollos, fülbemászó dallamok, nyughatatlanul technikás hangszerek, csontig hatoló, hamisítatlan metalcore screamek, és magukkal ragadó riffek. Ezeket ötvözik homogénen az új lemez teljes hosszán.
A „Sight To Sound”-on ugyanis nincs zsír, csak hús, a tizenegydarabos játékidő egyszer sem lő mellé. A kezdő lökést megadó Catch Your Death már alapból olyan magnetikus, hogy amint véget ér a dal, szinte követeli a folytatást. És a Stellar Circuits nem csak csalit tesz ki a markáns nyitószámmal; a lemez többi darabja is pont ugyanolyan erős, és magas minőségű, mint a kezdődal. A tempó nem csökken, az energia nem fárad.
A Pleasure Cruise dallamosan galoppozó nyitását hamar acsarkodó sikítások, és olyan riffek váltják, melyekre nem lehet nem megmozdulni. A Skull Beneath The Smile csúzliként felhúzott refrénje az egekbe lövi ki a hallgatót. De még a balladisztikusan, érzelmesen induló Truthseeker is tartogat némi meglepetést, és jól odaver a dal közepén egy kielégítően kiakadós üvöltözéssel.
De nem szabad csukott füllel elmenni a már emlegetett melódiák mellett sem, hiszen ez a banda másik hatalmas erőssége. Az ének folyamatosan fel-alá futkos a moll vagy a harmonikus moll skálákon, és bár a sorok tagolása, a vokál vonalvezetése időnként kifejezetten intuitívnak érződik, valahogy a refrénre mindig egymásra találnak a kísérettel. Ben Beddick állandóan talál rá módot, hogy énekével megfogja a hallgatót: nem csak tisztán, erősen és kifejezően használja a hangját, de igazán szívhez szóló és fülhöz tapadó melódiákat is sikerült hoznia a lemezre.
A hangszerek is megdolgoznak a pénzükért a korongon (képletesen, mégis csak a zeneiparban vagyunk). Nincsenek lusta riffek, nincsenek kidolgozatlan sorok; ha az ember kicsit elvonatkoztat az énektől, mindig hall a háttérben valami izgalmasat. Andrew Mericle vagy finoman bontogat, mint a Nightlife-ban, vagy lüktető dallamokkal hipnotizálja a hallgatót, mint a Sight To Soundban, de oda is tud csapni a húrok közé, ha arról van szó. Illetve ritkán szeretek bele basszusgitárosokba, de valaki megadhatja a számom Jesse Olsennek, mert amit a Witch House-ban vagy a Pleasure Cruise-ban művel a húrokkal, azt csinálhatná akár velem is. Valamint ne maradjon megénekeletlenül Tyler Menon sem, aki dobjátékával úgy darabolja fel a legváratlanabb ritmikákat és a hallgatókat, mint rutinos pultosnénik a sertéspárizsit.
Van a Stellar Circuits hangzásában valami megfoghatatlan, ami ennyire egyedivé teszi: az ének és a hangszeres kíséret is nagyon szabad hatást kelt, sokszor mintha improvizatív lenne, mintha maguk sem tudnák, merre mennek, csak csinálnák, ami jólesik, aztán egyszer csak bumm, összefonódnak, és egyesült erővel csapnak oda, és rántják be derekánál fogva a hallgatót. Egyszerre végtelenül lágy, és mégis horzsoló a hangzás – megy nekik az álomba ringatás és az ébresztés is.
Ez a kettősség talán az Alchemy-ben figyelhető meg legjobban: a fő gitártéma delokalizáltan lebeg a dal körül, szinte független energiának érződik, de ha kicsit jobban fülelünk, halljuk az összefonódást, és az ének beérkezésével aztán a hangszerek és az ének elegye ellenállhatatlan pulzálássá válik. A dal szinte sanzonos a lágy harmonikus vokálokkal és érzelmesen megénekelt sorokkal, aztán egyszer csak bejön pár sor csontig vágó üvöltés, lövésként becsapódó riff, majd mintha mi sem történt volna, vissza a dinamikus melankóliába.
Bár tiszta ének és scream variálásával dolgozik, a Stellar Circuits messziről kerüli a metalcore fáradt kliséit. Eredetiségüket az ihletett dalszerzés és a magas szintű technikai tudás adja, ezáltal könnyen megszerethetőek, könnyen befogadhatóak, és nehezen felejthetőek – ez a lemez nem fog egykönnyen kiesni a lejátszóból.
9,5/10
