Őszintén szólva meglep, hogy a stoner műfaj ekkorát megy mostanában. Legalábbis az undergroundon belül. Emlékszem, mikor én bekerültem a rock/metal világába, akkor még ez a műfaj azoknak a fura arcoknak a zenéje volt, akik minden társaságban egy külön klikket alkottak, és amikor egy ponton elkezdtek vegyülni, akkor ők váltak a kollektíva önjelölt morális összetartó erejévé, mi meg nem értettük, hogy hogyan lehet létezni ennyire betompulva és hogy lehet élvezni ilyen betompult zenét.

Persze azóta ez a kép árnyalódott, részint, mert eltelt majdnem másfél évtized, részint, mert időközben azért elég sok különböző árnyalatát megtapasztaltam ennek a világnak. Továbbra sem mondanám magam elkötelezett rajongónak, viszont már könnyebben idomulok ehhez az egészhez. Eközben a műfaj igen komoly zöldellésnek indult, a csapatok úgy nőnek, mint a gomba, és egyelőre nem úgy tűnik, mintha nagyon elfüstölne a zsáner, sőt, egyre nagyobb körben adják egymásnak az ihletet a gárdák, senkinek nem jut eszébe stoppolni. Esküszöm, több ilyen mondatom nem lesz a cikkben, ne bántsatok. 

Cikkünk alanyát nem véletlenül nem tárgyaltam túl a bevezetőben. A finn Heezer egy aránylag friss gárda. 2020 végén alakultak, és 2021-ben már ki is dobtak egy négyszámos EP-t, idén meg megérkezett az első teljes értékű lemezük, a "Sungrinder". Ami egy nagyon érdekes állatfaj lett. 

Ha nagyon kéne valamihez hasonlítani ezt a lemezt, és úgy de facto ezt a zenét, akkor azt mondanám, hogy ez egy durván betépett Nirvana. Tehát lényegében egy Nirvana-kópia (bocsánat a Nirvana minden rajongójától, de kevés náluk szétszívottabb zenét hallottam életemben, csak ők ezt populárisan tudták csinálni). Ezzel úgy le is írtam jó kilencven százalékban, hogy milyen is a lemez, viszont ennél azért egy kicsit összetettebb a kép.

Bár a dalok nagyon egy sémát követnek, mégsem unalmas, amit hallunk. Ez két dolognak köszönhető. Egy: ők magukat alapból is egyfajta stoner/grunge keverékként fémjelzik, emiatt az egyébként a stonerre jellemző tompa, belassult, lajhár-core dolgok helyett egy jóval pörgősebb, hovatovább rock 'n' rollosabb irányt vettek fel (ami helyenként még a klasszikus heavy metalba is bele-beleszipákol, de inkább csak mint köztes megoldás), és a masszív bódulati effektus főleg az éneknél jön elő, de ott viszont töményen.

Kettő: sikeresen belőtték a hangzást egy remekül balanszírozott mezsgyére. Legközelebb sokszor az Alice In Chains világához kerülnek, annak is inkább a slágerkorszakos megoldásaihoz, viszont így is megmaradtak egy masszívan underground színezetnél. Ez a keverék elsőre idegenül hathat a laikus fülnek, de nagyon hamar rá tud hangolódni az ember. Pont annyira nyers az összkép, mint azt egy kis bandától várná az ember, viszont van annyira kidolgozott is, hogy nem egy lélektelen csináldmagad kalapálás. 

Maguk a dalok egyébként fogósak és hangulatosak. Kiemelném a Dream Machine tételt, mely az album egyértelmű csúcsa. Nagyon bulis, nagyon dallamos, de mindezek mellett maximálisan illeszkedik a csapat választott műfajához, és nem mellesleg a lemez legütősebb riffjére épül. Izgalmas még a Spacegod is. A legpörgősebb dal az összes közül, és a refrénje a legerősebb, melyet ebben a kicsit több, mint félórában hallasz. Az utolsó I The Sun remek albumzáró tétel. Egy klasszikusan döngölős stoner szám, durván elszállós vokálokkal és nagyon penge szólóval a végén. 

Hogy ne csak ömlengjek, beszéljünk kicsit a negatívumokról, mert sajnos az is van. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal, a hosszal. Az egész album nem egész 36 perc, ami elsőre nem tűnhet olyan rossznak, viszont az a nagy helyzet, hogy ezt a nyúlfarknyi időt is rohamtempóban teszik meg a srácok, és bár Sami Kääriäinen és Ville Räsänen remek riffekkel állnak elő és tényleg élmény őket hallgatni, ahogy a ritmusokért felelős Antti Vesikko (basszer)/ Ville Häsä (dob) párost is, mégis olyan, mintha ez a háttértudás és tehetség mégsem kapna elég időt. Konkrétan a záró I The Sunon kívül egy lassabb, kimértebb dal sincs. 

A másik problémám ebből eredeztethető. Nincs mit szépíteni, a "Sungrinder" remek album alapvetően jó dalokkal, viszont a változatosságot finoman szólva sem vitték túlzásba. Unalmasnak nem mondanám, legalábbis első egy-két hallgatásra, viszont ikszedik alkalomra már egy kicsit nehezen vettem rá magam, mert úgy éreztem, hogy így kicsit több mint egy órányi tapasztalattal és ismerettel már bőven hallottam, amit ebből a lemezből hallani érdemes. A műfaj rajongói valószínűleg imádni fogják, de mint említettem, én még nem tartozom közéjük. 

Összegezve: a "Sungrinder" alapvetően jó album, olyan igazi bárkinek is ajánlható darab. Megvannak a maga -számomra - súlyos hiányosságai, de meglepő módon ez nem csorbítja különösebben az élvezhetőséget. Ha a következő lemezre sikerül egy kicsit megfontoltabb és kimértebb dalokat írni, illetve mindezt sikerül változatosabban tálalni, ki tudja, talán új viszonyítási alapot is avathatunk. 

7/10