Hirtelen, a semmiből sejtelmes német kórus tölti be a türelmetlen arénát, kigyúlnak a fények. Lindemann először csak a kijelzőn jelenik meg, majd pedig mint egy ógermán pogány isten ereszkedik alá a gigantikus gitárnyakdíszletek között a Rammlied kíséretében.
A Rammstein európai turnéja keretében július 11-én és 12-én látogatott el Magyarországra és tartott koncertet a Puskás Arénában. 2011 óta először tették tiszteletüket hazánkban, ennek megfelelően hatalmas lelkesedés fogadta a bandát. Anno ‘22 szeptemberében, az online vásárlási felület megnyitása után pár nappal az összes jegy gazdára talált, így ki kellett írniuk másnapra egy teljesen új koncertet.
A banda a feléjük támasztott elvárásoknak pontosan megfelelt. Minden mozdulatukban, minden poénjukban csaknem harminc év tapasztalata és gyakorlata tükröződött. Rögtönzésről (már amennyire én láttam) szó sem volt. A hangsúly a zenén kívül (mint mindig) a monumentális díszleteken és a páratlan pirotechnikán nyugodott. A nagyszínpad egy disztópikus műtőasztalra hajazott az ormótlan fényszóróival. Az innen felcsapó, és az ég alját nyaldosó lángokra pedig a dühöngőben szétszórt kőolajfúrótoronyszerű póznákból feltörő tűzcsóvák válaszoltak.
Az élmény egy delíriumos lázálomként írható le legjobban. Az egyik pillanatban még a Links 2 3 4 kíméletlen ritmusára bólogatunk önkéntelenül, majd pedig szemtanúi lehetünk, ahogy Lindemann egy tébolyult szakácsként próbál válogatott lángszóróival alágyújtani az üstben ökörködő Lorenznek. A burleszkszerű humorért, mely a darálások között fel-felbukkant, pedig a villanycigány bukdácsolásával és futópadon való menetelésével volt felelős.
A közönséggel ezúton is sikerült a bandának megtalálnia a közös nevezőt, ami köszönhető közvetetlenségüknek a koncert alatt. Ennek ékes példája volt a kisszínpadon előadott, zongorával kísért Engel vagy a rajongók kezei által vetett hullámok gumicsónakokkal való meglovaglása. Az érzelmi hullámvasút tetejét pedig az Ohne dich és a koncertzáró Adeu jelentette, ahol a több tízezres tömeg egy emberként lengette kezeiben elektronikus mécseseit.
A fénytechnika ugyanolyan kifogástalan volt, mint a performansz. Egyedül a képből pont a frontember volt az, aki hangyányit kilógott. Valószínűleg magánéleti okoknak köszönhetően enyhén megtörtnek és elcsigázottnak tűnt, de lehet, ezt csak én képzeltem be magamnak. Ami viszont érdekes volt, hogy a legújabb albumról mindössze négy szám (Giftig, Zeit, Angst, Adieu) részesült abban a kegyben a huszonkét előadott dalból, hogy közönség elé vigyék. Többségében a régi, jól bejáratott slágereket játszották (Mein Herz brennt, Du hast, stb.).
Az előzenekarként funkcionáló Abélardról pedig csak a teljesség kedvéért két mondat: a duó mindenféle eredetiséget nélkülözve, Rammstein-feldolgozásokat játszott zongorán. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha egy telefonos ügyfélszolgálat várakozó zenéjét hallgatnám a hívás kapcsolódása előtt.
Ha egy velős gondolatban akarnám összefoglalni a tapasztalataimat, akkor a koncertet egy precíz német asztalosmunkához hasonlítanám. Semmi zsákbamacska, semmi kiszámíthatatlanság. Mindenki azt kapta, amire befizetett: egy ütős és káprázatos piromán cirkuszi mutatványt német metallal körítve.
Szerző és fotók: Nagy Zsolt Ferenc
