Van ez az új trend, hogy lassan mindennek extrém technikásnak, progresszívnek és atomfizikai szintűnek kell lennie. A zúzós részek legyenek még zúzósabbak, de azért kimértek és technikásak. A dallamos részek még dallamosabbak, és lehetőség szerint sugalják azt, hogy bizony, azt a kitartott három hangot másfél év kőkemény brainstroming előzte meg. Nem azt mondom, hogy ez feltétlenül baj, de valahogy ebben, az egyébként kétségkívül magas szintű zenészi képességekről árulkodó eresztésben valahogy egyre kevesebb tér jut az igazán zsigeri produkcióknak.

Persze, most lehetne páros kézzel-lábbal csápolni a tavalyi Lorna Shore-album irányába, de lássuk be, az néha olyan magas szinten akarta űzni a deathcore-t, hogy sokszor olyan távol került tőle, amennyire csak lehetett és egy huszárvágással sok esetben egy metalcore-lemezzé avanzsált, abból is a középszerűbb fajtúvá. Ezen az analógián elindulva, és a korábbiakhoz masszívan tartva magam, néha kifejezetten jólesik hallani valami nagyon ős-bunkót, modern köntösben. Akik itt maradtak a cikk további részére, azoknak had mutassam be az "Infinite Psychic Depths" című lemezt.

Számomra a Pennsylvania állambeli Outer Heaven egy teljesen új belépő. Ez egyébként többé-kevésbé univerzálisan igaz is, lévén, egy nagyjából tízéves csapatról beszélünk. Viszont az is tény, hogy meglehetősen termékeny tíz évről beszélünk. Egy sor kiadvány van mögöttük, kislemezek, egy demó, egy megosztott anyag, két EP, két stúdióalbum, és még egy koncertkiadvány is. Kijelenthetjük, hogy az amerikaiak nem kötőtűvel szurkálták magukat t*kön szabad idejükben.

De milyen zenét játszanak? Piszkosul jót. Tipikusan azt a fajta bőrlenyúzós, fejletépős masszív death metalt, melyre én személy szerint bármikor képes vagyok gyorsulni. Elvileg a zenei fegyverarzenáljuk tartalmaz hardcore-elemeket is, viszont ezt a nagyon ritkán előforduló HC-s beordibáláson kívűl nagyjából semmi sem legitimizálja. 

Maga a lemez egy mészárlás, abból is legjobb fajta. Lényegében végig klasszikus iskolára épülő death metalt tartalmaz ez a kicsit több mint háromnegyed óra. A fő csapásirány a floridai, ebből is főleg az olyan csapatok paneljei, mint a Deicide, a Morbid Angel, vagy a Hate Eternal. Ez így elsőre szörnyen elcsépeltnek tűnhet, de ennek a típusú halálfémnek van egy olyan húzása és egy olyan feelingje, melyre csak ők képesek, és tényleg a legjobb dolgokat vették át erről a területről. Masszív, döngölő riffek, kimért, szögelő dobok és iszonyaton fogós szólók. Ember, azok a szólók! Amennyire egyszerű, tufa darálás a gitártémák nagy része, annyira jól kimatekozottak a szólók. Ebből kiemelném a Drained Of Life című tételt, mely a legütősebb az albumon. De a Liquified Mind nyúlfarknyi, de furcsán dallamos virgája is masszív. 

Általánosan a dalok gyors tempójúak, de azért néhány középtempós darab is becsúszik itt-ott. Ilyen a Starcrusher vagy a Pallasite Chambers. Ezt azért akartam kiemelni, mert az album két legjobb daláról van szó, és egy pár ilyet még simán elbírt volna a lemez, de erről majd később. 

Ami még extra a lemezen, az a vendégzenészek illusztris sora. Kezdjük ott, hogy egy rakás énekes kameózik kisebbet vagy nagyobbat. Csak, hogy sorra vegyük, a Pillars Of Dustban a Pig Destroyer soraiból ismerős J.R. Hayes, a Starcrusherben nem kisebb név, mint Steve Tucker a Morbid Angelből, a Pallasite Chambers-ben az Undeath-es Alexander Jones, illetve van egy hölgyünk is, az Unspeakable Aura című tételben, ő Tabitha Rudy, aki egy bizonyos 25th Hour formáció része, viszont róluk konkrétan semmit sem találtam, ettől függetlenül szép hangja van, és nagyon izgalmas színfoltot visz a lemezbe, amire ezen a ponton már nagyon szükség volt, de erről is majd később.

Van még két vendéggitárosunk is. Az egyikőjük Dave Suzuki a DNR és a Churchburn soraiból, de akinek ezek nem mondanak semmit, annak csak annyit mondok, hogy Vital Remains, ahol afféle fő dalszerző volt. Ő a Rotting Stone/ D.M.T. című dalban jelenik meg. A másik arc Brody Uttley a Rivers Of Nihilből, akinek a vendégszereplése majdhogynem adja magát, ugyanis az Outer Heaven egyik alapítója, az ex-Rivers Of Nihil gitáros, Jon Kunz. Brody a záró From Nothingness To Eternity című dalban játszik, egyben ez a lemez leghosszabb dala is a maga több mint öt percével. 

Eddig csak dicsértem a lemezt. Eddig. Nézzük, mi az, ami azért annyira nem jó. Az album nagyjából 46 perc, és ez most ebben az esetben sok. Körülbelül 30-35 percben bőven elég lett volna, mert ahogy korábban említettem, egyszerűen egy ponton átfordulunk monotonba. És ezen a ponton már minden kis vendégszereplésnek, női éneknek, tempóváltásnak örül az egyszeri hallgató. Nem arról van szó, hogy rosszak lennének a dalok, de egyszerűen bármennyire is rajongok a death metalért, be kell látnom, hogy ez az a műfaj, melynek nem állnak jól a terjedelmesebb albumhosszok. 

A másik gond lényegében ebből fakad. Egyszerűen az album 90%-a egy nagy perfekt aprítás. Nevezhetjük kompromisszummentesnek is, de mivel már jól ismert panelekből áll ez az egész, ezért a kevésbé befogadó fülnek ez, nevezzük nevén a gyermeket, unalmas. De tényleg, ha még csak most ismerkedsz a műfajjal, és eltökélt szándékod elkötelezett death metal-fanatikussá válni, ne ezzel kezdd, ez már a gyakorlottabb fülnek van kitalálva. 

Ha nagyon objektíven akarom értékelni az "Infinite Psychic Depths" korongot, akkor azt mondanám, hogy egy alapvetően oké, jó death anyag. Semmi friss vagy forradalmi, de egy teljesen korrekt extrém metal lemez, aki szereti a műfajt, nyugodtan tegyen vele egy próbát. Pont.

Viszont, ha szubjektíven kell megítélnem, és úgy fogom, akkor: azt a m*cskos. Ez az egyik legjobb album, melyet eddig az évben hallottam. Tény, megvannak a saját gyengeségei, hiányai, de egyszerűen egy olyan jól kigondolt, földbe taposó túrás, hogy képtelen vagyok nem imádni. Egyelőre nekem ők az év új felfedezettjei. 

9/10